A tél megszőtte már a bokrok köntösét,
s fagyos mosolyt vacog a meztelen szobor.
Az égbolt csillagos, nincs teljesen sötét,
s a szél a hegy felől nagy csendeket sodor.

A csontos fák között didergő árny bolyong,
roppan, bármerre lép, a hó takarta ág.
Két lábon álmodik, s miként még pár bolond,
megérti, mit mesél e dermedt némaság.