A homlokunkra ráncot írt az emlék,
sajgó sebekre kéklő folt fagyott.
Szemünkre folyt, magányos, téli esték
zsebükbe gyűrnek minden csillagot.
Beszélni fáj, fullaszt sok volt ígéret,
a csend komor, de gúnyosan nevet.
Sóhajtozunk, hogy álmunk semmivé lett,
s féljük, ha néz a lelkiismeret.
Mégis hiszünk, és megszületnénk újra,
időnk rabolta oly sok tévedés.
Vigaszt keresni kőbevésett múltra,
jövőnkre nézve meglehet, kevés.
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
