M.Nikolett emlékére
Bús félhomály kering az ágy körül,
a matracon holtsápadt lány hever,
szemére fátyol: szürke csend kövül,
s ajkán a sóhaj szüntelen teher.
Idő csorog, s a múltnak ad teret,
ködökbe vesznek elmaradt szavak.
Parányi szikrák csillagok helyett,
amint kigyúlnak máris alszanak.
Még ráng a hús, a függöny megremeg,
mint lepke száll, a lélek már szabad.
S hol árnyak járnak-kelnek reszketeg,
az ég ölén egy felhő szétszakad.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
