Sebzett vadak vergődnek át a réten,
riadt szemekben álmok égnek el.
A nyár a fűre halni roskad éppen,
a szél a fákra szürke fényt lehel.
És túl a dombon gyűrt szirmok hevernek,
a nap se rajzol bájolgó csodát;
szeplőnyi foltján egykorvolt jeleknek
csak néhány félénk ábrándot fog át.
Nyirkos kövek gurulnak szét a hegyről,
csönd lesz, mint ott, hol élők sincsenek.
Odébb a tornyok néma árnya megdől,
s a tájra könnyet felhők hintenek
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
