A két napból három lesz,
egy hétből hónapok, évnyi szakaszok
esnek ki az emlékezetből mióta itt vagyok,
s már nem szorít az idő, kórházi falak,
köpenyekben suhanó árnyalakok,
műtét utáni rehabilitált életállapot.
Harmadnapig csak vagyok,
lemez a kézben, gond a fejben,
hullámzó lélek, amint a fény 
vergődik a zakatoló falak között.
Hörögve kiált az idegen testekbe
kódolt, szemérmesen pózoló szenvedés,
szív szédeleg hűtötten, s frissen műtötten is
mennék már öreg otthonom felé,
mert itt semmi sem a tiéd- /nincs papír
a mellékes helyeken/ dörgi rád egy köpeny,
csak a ritka jóakarat tartja ébren a reményt,
s idebent, az összezárt emberi sorsok között
is, akár  odakint, jól jön az alternatív rutin.
Konszolidált magány, langyos békébe hulló
délután ahol a járókerettel száguldozó öregek,
megállnak a pirosnál, s délceg mosollyal intenek
búcsút neked, ki csupán H. Pétert kerested
a kihaló félben lévő folyósókon.Vakul az est,
műszakot váltanak odafent, s idelent…