Az ázott fákon szürke árnyak ülnek,
a felhők arca ráncos és sötét.
A szél beszél, a hangja fáj a fülnek;
egy költő gyűri ronggyá köntösét.
Esők zajától fáradt már az ember;
tócsák tükrében álma elmerül.
Sokat mereng, ki kérni többet nem mer,
s csak abból él, mit őriz legbelül.
Csupasz falak közt sírni kezd a lélek,
a lámpa fénye könnyeket takar.
A látszatoktól roskadt konyhaszékek
a sóhajoktól feldőlnek hamar.
A tegnapok megbújnak hunyt szemekben,
a torkot marja egy-egy gondolat.
Fullaszt a csönd, a függöny meg se rebben,
s mi megvigasztal: kínoz, fojtogat.
![](https://scontent.fbud4-1.fna.fbcdn.net/v/t1.0-9/42199188_2124195077615176_1607096360375418880_n.jpg?_nc_cat=111&oh=917014bce38d64afb794d8cb455b39d4&oe=5C6104EC) |