Az ázott fákon szürke árnyak ülnek,
a felhők arca ráncos és sötét.
A szél beszél, a hangja fáj a fülnek;
egy költő gyűri ronggyá köntösét.
Esők zajától fáradt már az ember;
tócsák tükrében álma elmerül.
Sokat mereng, ki kérni többet nem mer,
s csak abból él, mit őriz legbelül.
Csupasz falak közt sírni kezd a lélek,
a lámpa fénye könnyeket takar.
A látszatoktól roskadt konyhaszékek
a sóhajoktól feldőlnek hamar.
A tegnapok megbújnak hunyt szemekben,
a torkot marja egy-egy gondolat.
Fullaszt a csönd, a függöny meg se rebben,
s mi megvigasztal: kínoz, fojtogat.
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
