Hajnal van, kint az utca még sötét,
s én megint a semmiben hajózom.
Érzem a csillagok hűvös közönyét;
s akárha felhő úszna át a holdon,
a fátylakon túl, ott egy szebb sziget,
melynek halványzöldjét féltve őrzöm,
mi lelkemet, mint fény érinti meg,
s amely mivoltát élnem adja kölcsön.
Titkom ez, mi szüntelen vigasztal,
oltja szomjamat, ha inni vágyom,
ha éhezem, szépen terített asztal,
s ha megpihennék, könnyű pléd az ágyon,
melyen semmivé lesz fullasztó magányom.
Ábrándozom, s csak egyre visz a csónak,
már itt vagy velem, szemem mögött közel.
Az ajkadon halk fények ringatóznak,
s tekinteted gyöngéden átölel.
Reszket kezem, fejem öledbe hajtom,
mélyen bennem vágyak lángja lobban;
sóhajodra mosolyt virágzik arcom;
ember embert nem kívánhat jobban.
Így most a percek észrevétlen múlnak,
és elfelejtem, mi az, mi bánt nagyon.
Szólnék, de számat csendre inti ujjad;
bármit szeretnél, mindazt rád hagyom,
mert elhiszem, nem lesz több fájdalom.
De rettenek, virradni kezd köröttem,
árnyak hajolnak át a vállamon.
Mi volt: alél, mi lenne: messze röppen,
és azt, mi van: alighogy láthatom.
Sziklát hajít elém a lomha reggel,
a homlokomra ráncot tűz a nap,
s amint az égbolt kékülőn nevet fel,
a szél eloszló álmaimba kap.
Partot érek, magam vagyok, szorongok,
úgy bújok el, mint csend a szó mögött,
riasztanak hiányok szülte gondok,
a testem fáradt, csónakom törött,
s habár maradnék, menni készülök.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 29-i számában.)
 |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
