Julcsinak

Nem adattak újabb évek együtt,
útra keltél, mert vártak már odaát.
Hangtalan lép a vándor, s szívében
Menon tovább siratja Diotimát.
Indulattalan él, legyint a szelekre,
s régi-új baja orvosára tán hiába vár.
S az a túloldal, a fénylő part,
az irgalmas, fehér csöndű kéz a vállon,
mikor  újra hullik a tavalyi hó.
Nem adattak újabb évek együtt,
de az út azért visz valahová,
s miért is kutatnád az okot,
mely közös sorsot más irányba fordít,
mint amelyre-annyira várt.
Úgy bíztunk mi ketten is egy jelben,
de az intés már a tegnapba szállt,
a vándor megáll, és nagyon is érti
a füstölgő idők szavát.
Már csak a csönd a régi,
s a múltba néző esti némaság
a torzuló jövőt hiába kutatja már.
Hol rugdos, hol paskol a sors,
és néha súg valamit,
de emléked óvja jelenem,
s az ösvényen tartja lépteim.

2020-01-18