Már kibukik a csöndből lépteink zaja, -
lásd, elgyávulva ránkszakadt az este:
az elsápadt hold kozák-hideggel ragyog,
alatta tar bükkök bölcsen,
mindentudóan hallgatnak,
és a fagyott, budai rögön
csigák nyoma fénylik a rég-lehullt avarban...
Hallgatok,
mint francia dámák színes kártyalapra festve:
zenétlen csöndben ölellek szívemig,
várok megváltást, és feloldozást kérek, -
mert akárhányszor csukom be a szemem,
mindig Te jössz felém a februári,
sűrű, deres szürkületben.
De egyszer majd félelmeim elmaradoznak,
és mint ív az ívben lágyan elsimulnak,
szertefoszlik a kétség, a vonzás bűvöli,
olyan vággyal, mellyel a hold a tengert emeli.
...este, mikor a legfényesebb csillag is sajog,
lázas gondolataim hozzád kóborolnak;
hallod? lecsendesült már a Szibilla-hang:
és tudom, édes íze lesz a kimondott szónak.
Rámvillan a cinkos ég parányi mosollyal,
de még ütött madárként hordozom a bút,-
...azt szeretném, mindig itt legyél,
és tedd, ...tedd, hogy ne szeresselek úgy.