Füllent a hold, babrál, lazít a láncon,
az udvaron lelkek suhannak át.
A zápor mosta fű ezüstös bársony,
s tükrén egy tócsa ringat almafát.

A part kihalt, a hídon túl az élet,
felhők takarta boldogabb jelen,
hol testet ölt, mi úgy tűnt, semmivé lett
egy szenvtelen, sötétebb éjjelen.

Egy szó elég, sajgó sebek hegednek,
tétlen bolyong az esztelen halál;
s vigaszt remélő tágra zárt szemeknek
az Isten fénylő holnapot talál.

Az óra jár, a csillagok kihunynak,
zajokba vész a vasrácsok mögött
nyugalmas csendje végül minden útnak,
és fölriad, ki hitte, elszökött.