(Barátom, Szabó Zoltán emlékére)
A székeken vak csönd gubbaszt fehéren,
egy kés mereng a munkaasztalon;
s mi még jutott, ígéret, érdemérem:
díszes dobozkák, semmi tartalom.
Néhány pohár, s dülöng megannyi emlék;
hideg falak közt mindünk védtelen.
Sokan vagyunk, már nincs, amit tehetnénk,
s felfogni ezt, kevés az értelem.
Szíved megállt, lelkünk riadva döbben,
a bánat kínoz és torkon ragad;
s te mintha volnál, nézel ránk, miközben
a könnyeinkbe fészkeled magad.
![](https://scontent.fbud4-1.fna.fbcdn.net/v/t1.0-9/134658682_3934826329885366_7099263901266509455_n.jpg?_nc_cat=108&ccb=2&_nc_sid=730e14&_nc_ohc=JAJvkSQ3jRkAX86_ZFM&_nc_ht=scontent.fbud4-1.fna&oh=4e46f57c64a27e3f5e838cd16a9f85cd&oe=601565B8) |