A fény ölelt, szólított,
szépnek lássam,
örömmel hittem, itt az alkalom,
s mert bízni tudtam bármi folytatásban,
ugrottam bátran át az ablakon.
Időm elég volt, szórtam, osztogattam,
másokra fogtam számtalan hibám.
Könnyelmű voltam, túl meggondolatlan:
rosszabbik énem hagytam hatni rám.
Ahol tapostak, elszaladtam onnan,
zsebembe gyűrtem azt, amit lehet.
Kerestem inkább ott, hol mindből sok van:
ábrándok, álmok, lombos képzelet.
Botlottam, estem, kínomban nevettem,
ha telt, ha nem, költöttem gazdagon.
Tüzet csiholtam, átcsapott felettem,
s nem érdekelt, mint ég, ha otthagyom.
Magam maradtam, innen nézve értem,
tagadni kár a vétkeim sokát.
Eddig jutottam, bár lehetne érdem,
de hogy miképpen, megbánás fog át,
mert már tudom, mi fáj, sosincs hiába,
s mikor kevés egy újabb tiszta lap,
a könnye folyhat, hangozhat siráma,
az ember végül mindent visszakap.
![](https://scontent.fbud4-1.fna.fbcdn.net/v/t39.30808-6/249352050_4854130431288280_6259897245694824389_n.jpg?_nc_cat=107&ccb=1-5&_nc_sid=730e14&_nc_ohc=76c_ak4Umx8AX_OoyiK&_nc_oc=AQnY-Ko5MGN2202ieRCvOoYazKpLcOn3QWTGr3-qe7AZVEgqHRFMquLpKujZps6Dz30&_nc_ht=scontent.fbud4-1.fna&oh=f0613c966256febeda12bd35f45af4ad&oe=6182B125) |