A szembeszélbe nagybetűt kiáltok,
ahonnan jöttem nincsenek hegyek,
a csillagok nem lámpafény-szilánkok,
nem tűnnek el, ha innen is megyek.
A múlt kísért, a most, akár a börtön,
nehéz idők, sok minden hasztalan.
Mi összegyűlt, a holnapokra költöm,
a jóslatoknak szörnyű hangja van.
Széthull a rend, az ember megbolondul,
elnyűtt igék közt térdre kényszerül.
Semmit sem ért, nem néz a dolgokon túl,
csodát remélve bambul tétlenül.
Alkudni kezd, saját zsebére számol,
hibákat halmoz, mentséget keres.
Egy perc alatt kifordul önmagából,
s hogy félrelépjen, több, mint módszeres.
Bálványt imád, a hírhozóknak hódol,
utál s ítél, a falra bátran ír.
Új hőst teremt akármelyik csalóból;
mindent kibír a szent plakát-papír.
Habzsol, vedel, kimért szerektől szépül,
már azt se tudja, férfi vagy leány.
Miért van itt, azt elfelejti végül;
az égre köpköd és a földre hány.
A szembeszélbe nagybetűt kiáltok,
ne bánts ezért, hazudni nem lehet.
Mit olvasol, nem szépre fent sirámok,
nem más ez itt, csupán egy látlelet.
(megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)
 |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
