Nem megyünk el szó nélkül veszteségeink mellett.

Minket is minden utolért, nem tértünk ki semmi elől,
mentünk, ki hogyan tudott, olykor bukdácsolva is az úton,
s volt, akinek útközben már nem volt több menedék,
s néhányunkra túl hamar ráhajolt a bánat, a megörökölt veszteség,
s bűneinkre, hibáinkra, ha van is magyarázat, csak fönt lehet bocsánat…
Belenőttünk egy rendbe, s úgy tűnt, hogy jó irányba visz a szél,
munka, becsület és elkötelezettség szép reménysége volt a társunk
útjainkon, amíg felettünk „az évek múltak, mint a percek”,
s utánunk felnőhettek békében az újabb, különös nemzedékek,
kik azóta messze szálltak, s szemükben már nincsenek miértek.
Sokan beleőszültek közülünk a reménytelen kényelembe,
s megvárta őket a súlyos idő, a kórház és a névtelen temetők…
S most arra riadsz, hogy lassan elfogyunk, s fogytán a levegő is
körülöttünk, s nincsen más menedékünk, mint a múltunk,
a bevallatlan, s mégis letagadhatatlan biztos örökség,
amit így a vége felé vállalnunk kell végre, mert mellettünk
a fantasztikum távlataiba téved az, aki tükreinkbe belenéz.
Mi még pontosan látunk titeket, s égben lebegő motivációitokat,
mint a semmibe meredő léggyökereket, és sejtjük közben,
hogy mindig meglepő lesz nektek, ha a sorok között
valami  régit felismertek, s végtelen lehet az gondolatmenet,
amely halhatatlan hagyományainkhoz visszavezet.

Ideje van hát a megállásnak, s szétnézve ebben a hazában,
égre tárt karokkal, tiszta tekintettel megölelni egymást bátran…

2022-07-04