Hajner Gyulának

 
És lobognak a csonka tornyokon
nemzetiszín lobogók…

Egykori, ember gyalulta romok, pókhálók, pókok
olykor még látszódó nyomok, tegnap, tíz nap,
húsz hónap, vagy tízezer év kortalan elhagyatottsága,
elporladt kezek mementói, málló anyagok szarkofágjai,
idő mezők felett a „Zöld angyal” kiterjesztett szárnyai,
kiszáradt kutak az „ember utáni” csöndben már csak
az enyészet kalandoraira várnak, plebejus hírhozókra,
kik feltárják a múltak földbe eredt gyökereit, volt szeleket,
daltöredékeket, szekérnyomokat a megkövesedett sárban,
a „mindent hátrahagyva”  reménytelenségébe aszalódott
szanatóriumok vérfoltos bonctermeit, szétdúlt könyvtárszobákat,
ember sehol, közel sem, távol sem látszik senki, csak a semmi árnya
vetül a holdvilágra és a dúlásba fúlt tárgyak diszharmóniája,
kórházi templom lerabolt oltára: tölténymaradék, emberi lépték.
A tegnap igézetében járok, nem hagyom magam kifosztani…

2022-09-09