Mennyit tudunk egymásról valójában,
s mennyi marad homályos sejtés csupán?

Éveink egybenyitott ajtók,
ugyanaz a hely, ugyanaz a szó,
ugyanaz az emlékezet emeli lelkünket
a múlt magasába, ugyanolyan szív
repes minden gondolatban,
melynek varázslatában egymásra ismerünk,
s megkíséreljük néven nevezni, s áthevíteni
a végtelen egybenyitott termeit, ahol a jövő
a jelenbe, s a jelen a múltba karol, s szívünk
emlékezete, s végtelenül áramló gondolatfolyók
vezetik haza szavainkat, hol minden összetartozó.

Egybenyílik szív, ész, gondolat, összefűznek
éveink, ugyanazok az erdők, hegyek, élők,
s látszólag élettelenek, de mindenikben valamely
lélek bizsereg, hogy tovanyújtsa a teret,
ahol lüktet az a szeretet, mely készre írat műveket:
zenét, képet, verseket, s ugyanaz a lehelet lengi át
az éveket, mint retteneteink után a békés csöndeket.

Ugyanaz a szív, ugyanaz a szeretet, mely megfegyelmez
minden konok erőt, csillapítja az akarat lázgörcseit,
s megfékezi az ember-ördög gyilkos retteneteit,
ugyanaz az erős szeretet, mely megtart hegyeket
mozdító hiteket, s felépíti örökös romjaiból a reményt,
ugyanaz ma, holnap, s holnapután, s ott van
egybenyíló életünk végtelenbe futó terein…

2022-12-31