Lófej-máglya szélben forgolódik a nyár,
mint tépett szélű, magányos rongydarab,
„s a pirosító kedvű oda már”,
tébolyult,  tikkadt szemű bogarak tombolnak
a habzó, fehér csatakos rettenetben,
az ég fekete, szinte ráng az idege,
de nem hoz esőt, nem hoz enyhületet,
s a mulandóságba bomló időben, jelenek folynak
alattunk patakokban, indulat iskolák és gépek,
káprázatok rügye robban szédült virággá lett holnapokban,
teljesül az őrült pótcselekvések álma, s mint az átok
beteljesül, mikor ítéletet mondunk magunkra,
s az élet ellen vétünk, amikor az élőt élettelenre,
az eleven fát műanyagra cseréljük,
mint régtől átkozottak az időben, kiket apró darabokra
metélnek a soha nem szűnő érdekek, miközben felettünk
a szél dudál sivalkodva, és lombosodik a vihar fája,
s a zivatar ideér nemsokára,  hogy bajaink tetézze,
s lovak közé vetett gyeplőinket rázza ez a horpadt
horpaszú nyár, ki ággal száradt leveleinket
morzsaszilánkká pergeti, s napja gyilkolódó hevében
kiég, s pusztul a táj, s nyomában csak halott fű terem,
s remény-kazlak égnek moccanatlan omolva a párálló
enyészetben, s nyarunk halotti máglya e torlódó jelenben,
hol szerte rebbennek a hangyatetemek.
S azután, majd ha az eső lehull, s csak mosdatja a halottakat,
s gúnyos könnyzáporában kisimulnak akkor az aszott arcok…

2022-07-25