Lófej-máglya szélben forgolódik a nyár, mint tépett szélű, magányos rongydarab, „s a pirosító kedvű oda már”, tébolyult,
tikkadt szemű bogarak tombolnak a habzó, fehér csatakos rettenetben, az ég fekete, szinte ráng az idege, de nem hoz esőt, nem hoz enyhületet, s a mulandóságba bomló időben, jelenek
folynak alattunk patakokban, indulat iskolák és
gépek, káprázatok rügye robban szédült virággá
lett holnapokban, teljesül az őrült pótcselekvések álma, s mint
az átok beteljesül, mikor ítéletet mondunk
magunkra, s az élet ellen vétünk, amikor az élőt
élettelenre, az eleven fát műanyagra cseréljük, mint régtől átkozottak az időben, kiket
apró darabokra metélnek a soha nem szűnő érdekek,
miközben felettünk a szél dudál sivalkodva, és lombosodik a
vihar fája, s a zivatar ideér nemsokára, hogy bajaink tetézze, s lovak közé vetett gyeplőinket rázza ez a
horpadt horpaszú nyár, ki ággal száradt
leveleinket morzsaszilánkká pergeti, s napja
gyilkolódó hevében kiég, s pusztul a táj, s nyomában csak
halott fű terem, s remény-kazlak égnek moccanatlan omolva a
párálló enyészetben, s nyarunk halotti máglya e
torlódó jelenben, hol szerte rebbennek a hangyatetemek. S
azután, majd ha az eső lehull, s csak mosdatja a halottakat, s gúnyos könnyzáporában kisimulnak akkor az
aszott arcok…
2022-07-25
![](https://scontent.fbud5-1.fna.fbcdn.net/v/t39.30808-6/329547430_1533168770536801_3183589492144405532_n.jpg?_nc_cat=108&ccb=1-7&_nc_sid=730e14&_nc_ohc=kd6UUQFC2UwAX8CSiyT&_nc_ht=scontent.fbud5-1.fna&oh=00_AfCGxRPbzJCcfFP_evSsoBpymNVXZrGAXE6oGT4UdIG7pg&oe=63EC0FF8) |