Az énem újfent más irányba fordul,
a képtelenre bólint boldogan.
Szavamra szépül, ám a látszaton túl,
mint volt korábban, most is pont olyan.

A tájba olvad, csillagot határol,
s illő módon mereng a mindenen.
Szememre olvas, verset ír magáról;
s színesre festi azt, mi színtelen.

Szükséget érez, elvár és vezérel,
a rácsot rázza, így marad szabad.
Az indulatra nem felel kenyérrel,
s ha hinni űzik, lelkesen tagad.

Tükörbe néz, a felszínen lubickol,
köt és elold, igyekszik emberül.
Arcán mosoly, kezében töltött pisztoly,
s a titkait megőrzi legbelül.

(Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)