A.-nak
A Figarót hallgattam az egyik este,
már véresre főz ez a zene,
aki jó és ideáktól felületes, meg-
tagadja azt a mozarti düh szelleme.
Aki nem tudja, hogy kirabolják
a csontig falánk, kannibál évek,
annak vihogó ódák hangján a
rossz álmok néha még üzennének.
Bennünk ki-be jár a megbánás is,
mint egy ijedt és köhögős vén.
Elfojtott életünk ül a dallam
kéklő szárnyú semmijén.
Tudjuk, ötven vagy hatvan évnyi kín
neveli görcseink és ránk ragad a harag,
mászunk még néhány évig, mint a
nyár fogai közt az öreg bogarak.
Oh, a gróf!... Hiába, ő a kéjenc vénség,
mégis ő az egyetlen emberi,
hogy préda a lét, s ágyékunk a mi
bálványunk! Kimondani, ki meri?
Mert ő küzd az idő ellen, tőrrel,
kínnal tépi magát, s másokat öl,
s tudja, hamarabb itt a vég, mielőtt
a halál kisétál a szemünkből.
Grófom, meguntad a nődet!
Tudtad, a nők a legszentebb vadak,
de kit nővé ront a teremtés, csak
vele csalhatod meg magadat,
s míg atomjaink elrepednek,
bennük, akit magunknak hiszünk…, más,
szöveteink kisülés és energia,
és létünk csak lepkeszárny-villanás.
Ki győztesnek hiszi magát,
győzhet is és vastagodik a zsírja,
másokon állni rövid öröm,
még annak sem jó, ki sokáig bírja.
E reggelen hosszan nézem az eget,
Isten szemhéján a nap is fennakad,
hiába sír, őrjöng még, ki ember,
a gond halálba söpri e vadakat.
És az éj fekete vásznai közt
foltosodnak a fehér imák,
és agyunkba szívjuk, ahogyan
a napi robot morfiumát.
Ne hagyd kísérteni a múltat,
átléptem már e koszos világ felén,
s ha mégis emel a sors vagy bármi,
tegye az üdvös szelek tenyerén.
Ne hagyj ágyam ravatalán!
vagy… hagyj, csak állj még itt!
Gyújtsd meg virrasztásod
iszonyú kanócait!
Frissebb és kék napok jönnek,
tiszták, mint a hívő, aki gyón,
bent még a forró kályha fagyaszt,
s kint nincs, ami olvadjon.
Fák vannak és eldobott táj,
oh, itt ebben én vagyok a hiba,
fákkal, tájjal beledobva
a reggeli fagy karjaiba.
Aludni! Hisz’ tél van és hideg!
Még az állat is álmait óvja,
de emberi rossz elme az,
akinek puskalövésnyi a tarkója.
Kinek szívét felfalják a gondok,
s görcseit hordja a láznak,
csontjai közt is rémeket üldöz,
míg bőrén az évek kaparásznak.
Rettegj! Az idő már idekongat,
s aláírja bőröd sejtfalát,
még föléd feszít néhány igét,
de keskeny gödröt ás alád.
Félj, mert kevés, mi hátra van,
ez a reggel most így dorgál,
hagyd a vitorlát az újabb szélnek,
hajód más partok közt botorkál.
Ostobaság most megijedni,
számolj azzal, ami nincs, de lehet,
Ürítsd ki a zsebed, menj, menj előre,
s erősítsd a türelmedet!
 - | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
