2022. július 4. hétfő,
Ulrik napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Magyar rapszódia
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Borrá dúsul a szőlő,
Ősz parancsa, szent ige.
Áldott tőkék feslett fáján
arannyá olvad a venyige.
Napot sodor a fakó szél,
rőten ég az égnek szíve,
majd sebbé sápad,
mint varban a vér,
mint a gyászos asszony,
ki elvetél.

Távolabb a ház mögött
a hosszú udvarokon át
lepedők lengedeznek,
mint konccá szakadt vitorlák.
És a koszos falak felett
szél rángat még fehér inget,
ahogy imáink a kétségeinket.


Arányszálú esőktől
a völgyek szája megtelik,
s a lombokat újrakeresztelik
a püspökkalapszínű alkonyok;
fényük, lángjuk
szentségkrizma,
s egyberándul a hanyatló világ
összes izma.

Bor rezeg a pohárban,
mint alkonyat a tavon,
s tovaszálldos hallgatagon,
minden, ami fény volt;
tornyok, utcák, romos ház,
súlyos vihar harsonáz
az egek alatt
ahogy kihunytak a lámpák,
és sötétté lett minden szoba;
vörös tűzzé izzott
az őszi szélnek ostroma

Emitt a város,
kémények százaival,
mint ormányos
vadak iszonyú hada,
füsttel és üszökkel
ölne és áldana,
ha papja lenne
a gyors halálnak.
De itt közönnyel hal a világ,
nemzetek hullnak,
mit kivág
a markos indulat.

Gyárudvarok előtt
szürkén nyúlik a palánk,
rajta a falánk
enyészet
nyálán tenyész a moha.
Ködbe nyúló lábaival
rugdossa a napot tova
az este és az éj;
s alattuk inog
a téglafalmeredély.

Erre csak a vadszőlő terem,
és a kérges-mohó inda,
ahogyan a napfény rajtuk ringva
átragyog, mint az értelem
a szavakon.


A kopár szelek
esők nyálát idehordták,
s alattuk már szürke bordák
ámulatán
acéltorony inog,
s mint temetetlen beduinok
hevertek a gépek gyárudvarok
sápadt homokján.

Én nem érthetem,
hogy miféle emberek éltek erre,
nyíltak s múltak
halálra és szerelemre,
hol ezernyi ház hályogos szemeit
ezer reggel törte,
hogy e tájnak
bús-szent népe
miként szállt a feledésbe,
hogyan dőlt e koldushátú földnek,
hol ma már csak a
kulcslyukak leskelődnek,
a rozzant ajtók üszkös falán,
és száz év múlva talán
új enyészet
nyiladozik rajtuk.

Messze dübög el a vonat,
s már a hajnal nyitogatja
ablakomat.
Ez itt a város vége,
a ránccá szépült földek
tenyerébe,
hova beleszorult ember és az állat;
az esők itt is aranyszálak,
hol csak a vadszőlő terem,
s a megbolydult értelem
építi a tájat.
Hol csend van, est és éjjel,
s csak a falak nyúltak
árnyékos mély meredéllyel.
Ott szunnyad a népem
gyárszagú álmok alá vetve,
nagy-szép álmos kegyelembe,
mint lassan hűlő tetem.

Így nyúlik el holtan
az én nemzetem.

                              

 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007