Ezen a ködöt síró, csúf, novembervégi alkonyon,
kettőezer-négyben egy goromba, hideg szombaton,
most, mikor előttem csak az üres semmi kékell:
fájón vesződöm saját magam megfakult hitével, -
panaszom apró árnyat ejt a sápadt zsoltárfénybe,
- s már éjbe fonnyad az őszi bokrok lenge csipkéje.


Kedvesem,
nem csak a hang szakadt meg és dadognak a szavak,
de három teljes napon át csak Téged sirattalak, -
pedig nem hagytál el, és nem szeretsz kevésbé,
csak fájt a búcsú, - s a féltés átalakult veszéllyé;
hangtalanul és gyorsan dőlnek át rajtunk az évek,
de minden perc resten kúszik, mit nem Veled élek.


Azt idézed,
„Nem érez az, ki érez szavakkal mondhatót..."- elviselem.
És mosolygok: mondd, csak mondd, nem igaz fele sem,
hiszen hol van már a mi fecsegős kamaszkorunk nyara,
mely nem csak a csillagokba lát  - de el is jut oda!?
Már jól tudjuk, mert régóta mindent megbeszéltünk:
bizony, bizony - „Mi már egyszer tűnt időkben éltünk."


És Te,
Kedves, ki magányom ablakát szilánkokká törted,
cáfolhatatlan vagy, akár a konokul igaz abszolút törtek,
megtaláltalak, mint az egyetlenegy  - utolsó - igazit,
melyet a józan ész vagy képzelet folyton nem igazít.
Mert izmos, erős karod legyőzi meghívott halálom,
egészen betöltöd, és uralkodsz minden éjszakámon.


...és ugye tudod,
mikor tompa fénnyel, lámpám pislákoló világát lefejezve
- elébem szórt csillagokkal - néz a megszelídült este;
míg a kertben zord széllel hintáz az ősz bús levegője,
és mindenféle titkokat rejt a budai, kedves utcák mélye:
mi ketten, dór oszlopok, mit semmi teher meg nem roppant,
- tartjuk vállainkon reményünk templomát elátkozottan.

 Budapest, 2004. november 27. - 2008. november 19.