Elfutott az éj,

mint a kiömlő kávé kevély

foltja egy fehérlő vén abroszon.

S én néztem, ahogy eloson

a háztetők fölé,

honnan fekete karmokkal

lesett rám a toronyóra;

csak a csillagok csepegtek a mutatóra;

és a padok között, ott,

hol néhány autólámpa vicsorgott,

platánok ágaskodtak szembe’,

s a Rue La Fayette jutott az eszembe,

és sok-sok régi toszkán templom,

melyekben ilyenkor szebben fénylik

egy faragott és búsan álldogáló Klára,

míg kívül hangosan huhognak a lombok

a templomok homlokára;

jó volt megállnom itt,

a padok között,

míg a Templom utca

suhogva öltözött -

mint ifjú lány, ki szeles és kába -,

a gesztenyefák barna sóhajába…

Oh, ha látnád

ezt a csöndes magyar estet,

mely szebb, mint a párizsi estek

boldog lázas muzsikája,

nem dicsérnéd a Saint Honoré büszke báját,

mikor az óceáni égbolton a felhők,

mint mélybe bukó ráják,

úgy lebegtek tova,

mint a kifolyt kávé

feketül az abroszomra,

s a lámpák, mint fehérlő ostyák,

ahogy az áldozópapok elosztják

az aranyló isteni jóságot…

Ilyen volt ez az este

a kevély csillagok alatt,

míg a Nagy Göncöl alatt átszaladt

néhány tétova fény;

lihegve jött felém az éji szél,

mint komor képű szenvedély,

ki ezernyi fáradt parkra lát,

míg görgeti a

a sötét lombú lavinát…