| | | 2025. január 17. péntek, Antal, Antónia napja. Kalendárium |
Hej emberek! Markomban sűrű fekete vérrel telt kupa! Ezzel köszönt rátok egy rongyos, világgá űzött árva kobzos utolsó Koppány-unoka! Borra nem telt. Így hát kupámat ...
| |
Január (régiesen Januárius, ősi magyar nevén Fergeteg hava) az év első, 31 napos hónapja a Gergely-naptárban. Nevét Janusról kapta, aki a kapuk és átjárók istene volt az ókori római mitológiában. A népi kalendárium szerint január neve Boldogasszony hava. A 18. században a magyar nyelvújítók a januárnak a zúzoros nevet adták. ... | |
Weöres Sándor: Újévi jókívánságok
Pulyka melle, malac körme liba lába, csőre – Mit kívánjak mindnyájunknak az új esztendőre?
Tiszta ötös bizonyítványt*, tiszta nyakat, mancsot nyárra labdát, fürdőruhát, télre jó bakancsot. Tavaszra sok rigófüttyöt, ...
| |
Kovács János István /1921-2013/
Varga Csaba /1945-2012/
Mácz István /1934-2024/
| |
Megérte ezt az évet is, Megérte a magyar haza, A vészes égen elborult, De nem esett le csillaga. Meg van vagdalva, vérzik a kezünk, De még azért elbirjuk fegyverünk, ...
| |
Aki magyarul azt mondja: költő — mindenekelőtt Petőfire gondol. Attól kezdve, hogy belépett az irodalomba, szüntelenül jelen van. Példakép és mérce. Lehetett és lehet szolgaian utánozni, lehetett és lehet kerülni mindent, ami az ő modorára emlékeztet, de nem lehet megkerülni: aki magyarul verset ír, az valahogy viszonylik Petőfihez. A róla írt kritikák, cikkek, tanulmányok, könyvek könyvtárat tesznek ki, és minden korban új szempontokból új mondanivalókat tesznek hozzá a hagyományhoz. Verseinek egy része nemcsak közismert, de olyan népdallá vált, amelyről sokan azt sem tudják, hogy Petőfi írta, holott mindiglen is ismerték. Nem lehet úgy magyarul élni, hogy az ember ne tudja kívülről a Petőfi-versek számos sorát. S mindehhez ő a legvilághíresebb magyar költő: ha valamelyest művelt külföldinek azt mondják: magyar irodalom — akkor mindenekelőtt Petőfi jut az eszébe. ... | |
Szentegyedi és czegei gróf Wass Albert (Válaszút, 1908. január 8. – Astor, Florida, 1998. február 17.) erdélyi magyar író és költő.
...
| | | | Beküldés Kedves Látogató! Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk! | | | | Beállítás Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva. | | |
|
Epilógus | | Lemállik rólam az ifjúság, mint falakról a vakolat. Még megállít az idő, - talán halogat, hogy hajamba vessen, s tükröm előtt lessem az öregség ezüstjét, lombhullást szelíd ködök alatt, derűs évet, miből alig maradt, s néhány szelíd korholást: "hogy hiába lesz testem komor szentély, békés ház; új rohammal megaláz a mindig új nap."
Hiába vetek minden éjjel új tudást; a vérkörök és idegek csillagrendje múlni kész, szétrobban most bennem is, mint egyszer majd a Nagy Egész; s ha nincs is, ki az életből elvezet, ha megszűnni vágy e tervezet, mely véges sorsot adott, nem várja be az unt holnapot.
Hiába nézem
romló arcú tükörképem egyre rosszabb szemeken át; rám mordul a valóság: „Ne okold magad! Légy hallgatag! Ne szólj, ha lassan foszló hajadba merül kezed! Tűrd, hogy mindened elveszett, mert mindnek súlyos már az ára szerelemnek, szép óráknak, s legszebb nőnek, kinek leomlott a haja válla templomára, - mind csak kegyes emlék, mi után a jelen vágyott nemlét…”
Minden ébredésem gonosz, én, az öregedő Tithonosz az éj közepén bolyongok a falak között, hová Eósz hajnalfénye költözött, s most a homályban becéznek a fák… Az ablakomon át, fejüket nyújtják rám deresen, s én hiába keresem a régi örömöt, május szent tüzét, melyben öröklétű fény terem az aranypárák közt a tengeren, s komor felhők trónjára hág Ilion tornyos csendje, s felette nyílik a másvilág, hogy az embert újra teremje.
Ilyen már az öregség, melyben minden tudás lom, csak a tél ezüstje marad meg a megmaradt hajamon; s rám is egyszer azt mondják majd, valami jobbat akart adni ő… S hogy mit szeretett, őrzi néhány könyvjelző néhány porló régi könyvben, s néhány verssor, amit könnyen hagyott hátra, mikor sokat gondolt a halálra.
Tudta, hogy a szíve nemcsak kohó, mely minden ércet eggyé éget, hanem tűzhely, ami enyhet ad, ahogy lángja átszalad az életen. Tudta, hogy az elme vak kegyelme egy jobb világnak gyűjt és ad, tudta azt is, hogy a szíve immár a verset, regényt hiún termi… Nagyság kell a nagyságot felismerni.
|
| | | Pete László Miklós [egyéb] érkezett: 2009.02.03. 20:55:50 (mindenki olvashatja) Szép, elégikus hangvételű létösszegzés. nem túlozzuk mi egy kicsit a tulajdon öregedésünket, Zsolt? nem túl sok egy kicsit a rezignáció? A Versedben éppen ott vannak a költői erő váratlan, szinte festői csúcspontjai, ahol túllépsz a látszaton és a látszólagoson. Tékozlóan, pazarlóan bánsz ötletel és gondolattal, Zsolt - Szabolcska Mihálynak (meg néhány mai, olvasók nélküli folyóirat ilyenolyandíjas költőcskéinek) ennyi egy szezonra elegendő volna.
A csattanó nagyon szép. | | Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást! | | |
|
| | |
Könyvajánló | | | | |