2024. március 28. csütörtök,
Gedeon napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Az első szerelem 7.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Délelőtt iskolában voltam. Letettem az első háromnegyed éves vizsgámat.
A nagy nehéz iskolafalak a leghidegebb börtönként zárták be forrongó lelkemet. Oly idegen volt minden, az udvarról felkiabáló gyermekzsivaj, a folyosókon kopogó kimért diákléptek, a nagy fehér ajtók, melyek a boltíves ódon falak közül kiitták az örök gyermeki ártatlanságot.
Mikor hazaértem, édesanyámat a szalonban találtam.
- Itt van már? – kérdeztem türelmetlenül a kinyíló ajtóban.
- Hahó fiatalember! – tréfálkozott velem édesanyám -, a kötelező jómodorról már megfeledkeztél.
Hirtelen elszégyelltem magam. Könnyű kis kabátomat a fogasra akasztottam, majd édesanyámhoz rohantam.
- Csókolom, édesanya!
- Örülök, hogy itthon vagy. És ő is itthon van – mondta, és én kevés olyan boldogító szavakat kaptam az életemben, mint akkor édesanyámtól.
- Megnézhetem?
- Most éppen alszik.
- Csak néhány pillanatra?
- Csak akkor, ha nem csapsz zajt.
- Megígérem!
Elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét.
- Menj csak, de fel ne ébreszd!
Csendesen végigbotorkáltam a folyosón. A szomszéd szoba ajtaja résnyire nyitva volt. Belestem rajta. Félrefordított fejjel aludt, szőke haja szétterült a párnán. Kicsi, könnyű keze a paplanon feküdt, a másik pedig a tőlem kapott imakönyvön nyugodott.
Arcának a nyugalom visszaadta a régi szépségét. Hirtelen az öreg Richter szavai jutottak az eszembe.

- Látod ezt a részt, fiam.
- Igen, ezek…
- Ki ne mondd! Nem a modulációkra, a belső szólamokra vagyok kíváncsi.
- Akkor mit lássak?
- Semmit, fiam, semmit. Eddig a szemedre volt szükséged, az meg is tette a kötelességét, de most már nincs szükség rájuk. Vakulj meg a külsőségek előtt, s engedd, hogy felnyíljanak a belső szemek.
Rátette a kezét a billentyűkre, megsimogatta azokat, majd kinézett az ablakon, hosszan, a nagy tölgy elfoszló aranyába.
- Akkor mondasz nekem valamit?
- Igen – köszörültem meg a torkomat. - Sejtelmes.
- Csak ennyi?
- Mintha készülne valamire.
- Mire?
- Valamit el szeretne mondani, amihez eddig nem volt ereje.
- Honnan veszed?
- A triolák négyes hangzású ritmust imitálnak.
- Tovább.
- Eddig mintha kapkodott volna…
- Miért?
- Nem találta meg a megfelelő szavakat.
- Jól van, fiam. Folytasd!
- Itt a vonósok uniszónó játékából kiemelkedik a zongora.
- Hogyan?
- Halkan, és rálelve valamire.
- Mire?
- Valami kapcsolatra.
- Mifélére.
- Ami harmoikus.
- Miért így.
- Talán megérett a vallomásra.
- Talán. És mit érez?
- Boldogságot.
- Honnan tudod?
- Mindannyian ezt keressük.
Leült a zongora mögé, és elkezdte játszani a mű zongoraszólamát.
- Ülj le ide mellém!
Szót fogadtam.
- Vedd át! Játszd tovább!
Kelletlenül, de játszottam.
- Ez eddig üres és semmitmondó! Ne azt lásd, ami előtted van. Felejts el a szobát, a zongorát. Érezz, fiam! – mondta halk parancsoló szóval.
Katinka jutott az eszembe, e szelíd lány öröktavasz lelke.
Az utolsó hangok hosszú remegését elnyelték a magas bútorok, s én még vártam egy kicsit, mielőtt felnézek.
- A tiéd jobb volt. S tudod, hogy miért?
Hallgattam. Magam elé meredve hosszan és ernyedten hallgattam a szoba csendjét. Összezavart az idős mester mondata. Miféle butaság ez, hogy én jobban játszottam.
- Majd én kimondom helyetted. Én már öreg vagyok. Az én öreg szívem és lusta elmém már nem tud felhágni azokra a napfényes ormokra, ahol te jártál. És te ott voltál, még ha sokszor a felhők el is nyelték a napot. Most már tiéd a mű…
Rám nézett, levette a szemüvegét, lassú kimért mozdulatokkal megtörölte, majd visszatette. Nagy eres, öreg kezével, melyek fél évszázadon keresztül szolgálták az emberi szíveket, prédikáltak a szeretetről, a boldogságról, reményről, ahogy végigfutottak a billentyűkön, most tehetetlenül hullottak az ölébe.
- Minden művészet boldogságkeresés. A rátalálás reménye vagy öröme az egyetlen képesség, mely által üdvözülhetünk. Minden más agymunka vagy mellébeszélés – mondta csendesen, majd ismét kinézett az ablakon, a tekintete belekapaszkodott a kéklő este nagy sűrű felhőibe.

Már most is távolinak éreztem ezeket a szavakat, a régi kopott és füstös magyarázatokat, melyek harminc év után is oly sokat jelentenek.
Ahogyan akkor leültem a zongora mögé, s néztem keskeny, hosszú ujjaimat, fehér és törékeny gyermekkezemet, megéreztem valamit, amit a gyermeki tudat még nem tud felfogni, s ma is olyan nehéz szavakat találni rá.

- Ha most játszani kezdesz, biztosan felébred.
- Nem akartam játszani.
Édesanyám kíváncsi mosollyal nézett az arcomba.
- Anyukám, elmondok neked valamit.
- Mondd fiam, mondd csak el.
- Nem tudom, hogy megértesz-e…
- Majd igyekszem, fiam – mosolyodott el ismét, és közelebb húzódott hozzám.
- Ahogy itt ülök, és ránézek a billentyűkre…nos, akkor…
- Akkor hallod a zenét.
- Igen. De ezt honnan tudod? Ezt senkinek nem mondtam még.
- Mert művésszé értél.
- Én? Művész? Dehogy! – mondtam zavart kézlegyintéssel és hitetlenkedve.
- Múltkor itt álltam, s hallgattam, ahogy játszol. Elbizonytalanított, amit hallottam. Becsuktam a szemem, és máshova képzeltem magam. Gyönyörű volt. Aztán kinyitottam a szemem. Ott ültél, és ijesztő volt az a szépség és érettség, ahogy meséltél önmagadról. Bohókás kis fej, s benne egy érzékeny művész lakik.
Elégedetten nézett végig rajtam. A teremtés elégedettsége volt a szemében.
- Nem tudok ellene mit tenni – hebegtem megittasulva a szavaitól.
- Nem is kell. Ellene semmit. Csak magadért. Vigyáznod kell magadra, mert ez a képesség mássá tett, vagy talán már a megszületésed pillanatában más voltál.
- Miben más?
- Több, érzékenyebb, kiszolgáltatottabb.
- Mit jelent kiszolgáltatottnak lennem.
- Többet várnak tőled az emberek. És gyakran többet is elvesznek tőled, mint amit elbírsz viselni.
- Attól meghalhatok?
Édesanyám hirtelen elhallgatott. Majd hirtelen rám nézett.
- Bizonyos értelemben, igen.
Ijedten hajtottam le a zongora fedelét.
- Akkor hagyom az egészet. Nem akarok másokért meghalni.
Édesanyám elmosolyodott.
- Nem is kell, fiam. Csak eztán erősebbnek kell lenned.
- Hiszen erős vagyok.
- A mai nap remélem, megértette veled, hogy az életünk nem állandóság.
- Nem értek semmit.
- Most mit érzel, hogy itt ülünk kettesben és beszélgetünk?
Hirtelen megöleltem édesanyámat, és megcsókoltam. A vállán áthajolva a fülébe súgtam:
- Mindent. Hogy jó itt lennem.
- Ezeket a pillanatokat jól el kell tenned az emlékezetedbe. Ezekből élünk.
- Miért mondasz ilyeneket, anyukám? Hisz holnap is itt beszélgethetünk. Meg tíz év múlva is.
- Talán– nevette el magát az én szépséges édesanyám, majd hosszasan rám nézett. a tekintetében a gyönyörködés színei fényesültek, mert bennem gyönyörködött.
Aztán felnézett az emelet felé, majd újra rám, újra mosolyogva:
- Most menned kell. Felébredt a te kis pártfogoltad.
Ismét megöleltem, gyorsan és kapkodva, hamar kibontakozva karjaiból:
- Köszönöm.
- Nocsak menj, menj, mert várnak már fenn…
És én szaladtam fel a lépcsőn. Még jó, hogy édesapám nem látta, mert sokat korholt a lépcsőn való rohangálásaim miatt.

- Jól aludtál? – kérdeztem Katinkát, ahogy leültem mellé az ágy szélére.
- Hát persze – mondta mosolyogva. – Olyan jó itt nálatok! És nagyon szép ez a szoba. Sokkal szebb, mint amiben én laktam. És az anyukád…
- Igen, ő mindig tud csodát tenni – mondtam, majd hozzáfordultam.
- Megfoghatom a kezed?
- Igen, itt van. Nem tudom neked adni, csak kölcsönbe – mondta, és én a régi Katinkát éreztem meg a szavaiban.
Megfogtam ezt a kis vékony, erőtlen kezecskét, melynek szépségét még a betegség sem tudta kikezdeni. Nem elsősorban az esztétikai szépséget láttam benne, hanem azt, amit Richter bácsi a belső szemek látásának nevezett. Akit szeretünk, az mindig makulátlanul él a képzetünkben.
- Nem vagy lázas? – kérdeztem, majd homlokára tettem a kezem.
- Nem vagyok. Csak nyakig betakarózva aludtam.
- Tudod mit? – mondtam neki őszinte lelkesedéssel.
- Na mit találtál ki? Ugye nem lesz keserű, és nem a fenekembe kapom?
- Nem, teljesen más.
- Anyukád ugye nem tud spenótot főzni. Azt ki nem állhatom – és még ki is öltötte a nyelvét, és olyan mulatságos képet vágott hozzá, hogy legszívesebben összecsókoltam volna az arcát.
- Nem, ezt nem megenned kell, csak el kell fogadnod.
Benyúlt a hálóinge alá, majd kiemelte a kis aranyláncot a kereszttel.
- Megint kapok valami ehhez hasonlót? – kérdezte incselkedő mosollyal.
- Nem ilyenről van szó – nevettem el magam.
- Akkor mondd már. Meddig titkolózol még?
- Te nem engedsz szóhoz jutnom.
- Jó, akkor hallgatok.
Megvakartam a fejemet, s azon töprengtem, hogyan mondjam el neki. Hirtelen elkezdett hangosan nevetni, ahogyan csak ő tudott. Kedves és bájos kacagás volt apró sikongatásokkal.
- Most meg mit nevetsz?
- Olyan voltál, mint egy kis majom, amelyik megvakarózott.
Hirtelen felugrottam, majd a fotel egyik díszpárnáját vágtam a fejéhez.
- Nesze neked a majomért. Még úgy sem láttál majmot.
Nevetve dobta vissza, majd azt is hozzám vágta, ami a feje alatt volt.
- De igen, láttam már! – kiáltottam, és újabb párnákat dobtam felé.
- Reggelente, amikor a tükörbe nézel – harsant fel a legkedvesebb gyermeki nevetés.
Hirtelen édesanyám nyitott be.
- Mit csináltok ekkora zajjal?
Pont emeltem a párnát, amikor a tekintetem összetalálkozott édesanyáméval. Katinka megint felnevetett.
- Majomcsata – majd bebújt a paplanja alá.
Édesanyám megcsóválta a fejét, és mosolyogva mondta:
- Halkabban szeressétek egymást – azzal csendesen becsukta az ajtót.
Katinka az ajtócsukódásra kidugta kócos szőke fejecskéjét a paplan alól.
- Megbántottuk?
- Nem, dehogy – mondtam, és leültem az ágy szélére Katinka mellé.
A mosoly lassan eltűnt az arcáról, s maradt a nagy álmodozó kék szempár, az apró, formás ajkak, a kedves babaarc, mely szelíd pírban, de láztalanul égett. És én elfelejtettem, hogy mit akartam mondani.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007