2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kilencedik élet 7.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Hajnal.
Az őszi verőfényektől valósággal lángban állt a hosszú mező, majd mint vörös kabátos hadsereg, végigrobog a tarlóra vágott gabonaföldeken. A nap olyan, mint a higany, súlyos, formátlan, nyúlós. Az egész táj ropog, ahogy a harmatos növényi szárakat megfőzi a reggel, minden pattogás, zizegés,vsusogás. Messze néma platánok. Valahol, nagyon messze hegyek, a határ, egy másik világ...
A fiúk hangos kolompszóra ébredtek. Aztán kellemetlen kiabálásra, a felügyelő megcsonkított szavakkal nógatta a fiúkat:
- Mosd, öltöz', sorakoz'!
A víz hideg, de friss volt, a ruha büdös, de száraz, a sorakozó pedig gonosz volt, mely mocskos szájjal vezényelt gonoszság volt, mely a megalázásukat szolgálja. Névsorolvasásnál az újakat figyelték, a többiek tanulgatták a nevüket. Aztán három csoportra osztották őket. Az egyik része bement a városba utcát takarítani, a másik a földekre, a harmadik a fűtőfát fűrészelte, s rendet rakott. Pippo örült, hogy a másik csoportba került, hiszen a földeket jól ismerte. Konyhakertet kellett művelni, amelynek egy része ezeknek a gyermekeknek lesz majd a tápláléka. A többit eladják.
Kétszer pihentek, majd a felügyelő „etetés"-t üvöltött, melyre letették a kapát, ásót, gereblyét, puttonyt, gerebent, karókat, elengedték az állatot. Húsz percük volt minderre, majd még ennyi szünet, pihenés. Aztán munka ötig.
Már gyorsabban jöttek az esték, hűvös este futott végig a még száraz földeken, utána gyorsan megvakult ez a nap is. Mikor a kocsiban ültek fáradtan, piszkosan, már fázni kezdtek. Nem nagyvárosias reszketéssel, hanem húzta a bőrüket a hideg, de úgy tettek, mintha az életükhöz tartoznék ez is.
Pippo kedden került ide, péntekig így zajlott ez a hét. Ez a hét is. Szombaton még korábban keltek, s az volt a feladatuk, hogy a szobákat és a folyosót kimeszeljék. Azzal bíztatták ezeket a gyermekeket, hogy az ő érdekük.
Vasárnap templomba vitték őket, egy közeli, egykori franciskán templomba, melynek Szent Genovéva volt a védőszentje. Hirtelen a francia lányka jutott az eszébe, őt is úgy hívják, mint ezt a régi kőszentet, mely a templom előtt ácsorgott. Pipp most elcsodálkozott, hogy ez a templom mennyivel szebb, tisztább, mint a falujukban lévő inkább kápolnának jó imapalota. És itt volt egy aprócska orgona, mely halk volt és hamis, de mégis kellemes volt a szívének. A szomorú, sárga falú szent épületbe is csak a külváros és a közeli tanyák szegényei jártak. És ők, a bűnösök, korán megromlottak.
A mise végeztével a kántor magához intette:
- Hát téged hogy hívnak, fiam?
- Pierto. Pietro Colpi.
- És neked van az a jó erős hangod?
- Bocsásson meg uram, legközelebb halkabban énekelek.
- Hát bizony, elnyomorítottad a hívők kórusát.
- Bocsásson meg, uram.
- Dehogy bocsátok! Majd akkor, ha eztán nem énekelsz – mondta a kántor kedélyesen. – Szép a hangod, nagyonis szép.
- Köszönöm, kántor úr.
- Még nem mondták?
- De igen. A falumban is énekeltem. Sokszor a szólókat a Benedictusból.
- És te ismered a latin textust?
- Igen, uram. Valamelyest.
- Nos hát, jövő héten várlak a mise után. Isten megáldjon!
- Isten áldja, uram! – mondta némi szomorúsággal Pippo, mert nagyon megörült, hogy ilyen hamar felfedezték a hangját, de aztán elszomorodott, hogy csak ennyit kapott. Egy kis próbálkozást egy hét múlva.
Ebédre hazaértek. Hosszú, keskeny helyiség volt az ebédlő, a mennyezet penészes volt a hajlatokban, a falak odvasak voltak, s az étel forró zöldségillata sem tudta elfojtani az épület dohos szagát. Mégis hálásak voltak, mert ez a hűvös rothadásszag nem engedte be az udvari latrinák borzalmas kipárolgását. Pippo is megtanulta, hogy az épületekkel kapcsolatban így tájékozódhat.
Először kaptak húst, valami raguszerűség volt erősen elsózva. Pippo éhes volt, de nem kívánta.
- Te mért nem zabálod? – kérdezte egy idős fiú, akiről Pippo korábban is megállapította, hogy megvetéssel méregeti.
- Nincs étvágyam. Rossz a gyomrom. Szívesen neked adom.
- Így nem kell! – mordult vissza a másik.
- Akkor majd megeszi más – válaszolta Pipp az adakozás sovány örömével.
- Nem érted, déli fiú! Egyél, zabálj, s majd én elveszem!
- Nem értelek.
- Told már bele a pofádat a tányérba!
Pippo nem tudta mire vélni a szavakat, óvatosan a kanalával enni kezdett. Ekkor a másik, a követelőző talpraugrott, s lelökte a padról. Majd elvéve a tányérját, enni kezdte annak az ételét. Pippo körülnézett, de senki nem törődött vele. Talán egy-két részvéttől homályos tekintetet látott, azokat is néhány pillanatra. Visszaült helyére, s várta az ebédidő végét.
Amikor a többieket kiengedték az udvarra, egy nyúlánk, kissé szikár arcú fiú ült mellé.
- Pietrónak hívnak, jól tudom?
- Igen, az vagyok. De szólíts csak Pippónak!
- Engem Enricónak.
- Tudom.
- És honnan?
- Téged szólított a direttore, mikor azt a fiút, aki lopott, összeverte.
- Nem volt az összeverés. Csak fenyítés. Téged fognak összeverni, ha nem vigyázol.
- Te is fenyegetsz?
- Nem, én semmiképp. A jóakaród vagyok. Most szólok, így nem ér váratlanul, hogy az a vadbarom rád vadászik, s este akár el is kaphat. Tudod melyik? Aki az ebédet...
- Igen, tudod.
- Salvatore Ronchinak hívják. Egy igazi pondró. Gyújtogatásért került ide. És súlyos testi sértésért.
- És te, Enrico.
- Lopás és hasonlók.
- Én... - kezdte Pipp – Én... Én...
- Nem kell a mese! Bicskáztál. Ha magadat védted, jól tetted. Ez az élet törvénye. Itt mindenképpen.
Pippo hosszan elnézett a messzeségbe. A táj első aranyszínekkel megáldott foltjai már ott voltak a fákon, a tarló sűrű dárdáinak végén, a földek begyében, az alkonyi ég végtelenjén.
- Mit kell tennem? – kérdezte Enricót, aki hosszan megbámulta őt.
- Ezt neked kell tudnod. De mindenképpen te kezdd, mert ha ő, akkor megnyomorít. Már kettőt visszavittek a firenzei kórházba. És ez a vadkan tűri a kótert, lenyomott benne vagy három hónapot. És amikor kijött, egyre őrültebb lett. Ha élni akarsz, felkészülsz.
- Valójában mit akar?
- Lehet, hogy tetszel neki. Azt mondták róla, hogy a kis Tomas baját is ellátta. Pedig az nyolcéves kisfiú. Ez a Ronchi pedig „kis kékharisnyámnak" hívja.
Enrico azzal felállt és ott hagyta. Beállt a métázók közé, s már nem törődött senkivel, csak a játék heve ragadta el. Pippo megirigyelte ennek a fiúnak az elszántságát. Északinak gondolta a sűrű, világos barna hajáról, markáns orráról, erős álláról. Igen, azok ilyenek. És a szeme kék volt, óceáni. De kifürkészhetetlen.
Pippo gondolkodni kezdett, érezte, hogy órái vannak, hogy kitalálja, miként kell megvédenie magát. Körbejárta a szállót, majd az udvar végénél a latrinát és mosakodót. Nézte a kavicsos utat, melyet mezítláb kellett megtenniük. Majd a falakat, az udvaron lévő tárgyakat. A munkaeszközök a raktárban voltak. Hatalmas lakat zárt el tőle minden fegyvernek látszó eszközt. Aztán rátalált a kerítésre. Az épület mögé lopózott, s rugdalni kezdte a deszkákat. És a deszka engedett, középen kettétört. Pippónak nem a deszka kellett. Hanem a tartóvasak egyike. És egy tégla. Egyet-egyet elhelyezett a mosakodó épületének fala mellett, egyet pedig hátul. Szorongva készült az estére. Félt, hogy az imádság eltéríti a szándékától, de úgy döntött, hogy nem imádkozik. Még az is megfordult a fejében, hogy az ördöghöz lenne egy-két szava. Enrico tekintetét kereste, de az nem törődött vele. Talán ki kell érdemelnie ezt is, hiszen még a direttore is tiszteli ezt a nagyfiút, akit a keresztnevén szólított.
Mikor vége lett a játéknak, összeterelték őket az udvaron. A felügyelő végignézte őket, majd megállt Pippo előtt.
- Mi a neved, kölyök?
- Colpi, uram. Pietro Colpi.
- Mi bajod van? Beteg vagy?
- Nem, uram.
- Sápadt a képed.
- Értem, uram.
- Érted a fenét! Takarodj a helyedre!
Pippo visszalépett, majd ugyanolyan reszketeg tartással állt, bár az elszántsága mintha erősödött volna benne. Érezte az erek és izmok lüktetését a karjában. Csak a lábát gondolta gyengének. Alig tartotta meg a fiúsan erős, inas testét. És a halántékánál is érezte a gyorsan hűlő verítékcseppet.
Egyszerre valaki odasúgta neki:
- Vigyázz, Colpi!
Mikor körülnézett, csak a sok, piszkos ruhás lurkó jött vele, sodorta, vitte, lökdöste.
- Vigyázz, Colpi! – hallotta újból, de most sem tudta, ki próbálja megóvni a váratlan bántástól.
- Mosdás! - üvöltötte a felügyelőtiszt, s néhány fiút menetközben nyakon vágott.
A hideg víz még nem fájt annyira, mint télen, de már érezték, ahogy megmarja és összeszurkálja a testüket.
A lavórok előtt sorakoztak nyolcfős oszlopokban. Házi készítésű szappanuk volt, akkora, mint egy féltégla.
A felügyelő ilyenkor vagy elmegy a latrinára, vagy elhúzódik cigarettázni. A fiúk szokás szerint mindenféle szeméremféltés nélkül mosakodni kezdtek, kivéve Pippo, aki kivárt. Úgy tett, mintha bakancsot tisztítana. Ezért elkérte az egyik felügyelőtisztét, aki még mondta is, hogy „rendes kölyök vagy, Colpi!", s elégedetten gyújtott rá egy cigarettára..
Egyszerre meghallotta Ronchi hangját. Vastag hangú és beszédű volt, s most anyaszült meztelenül állva ijesztőbb alak volt, mint felöltözve. Izmos, nagykamasz majdnem férfias szőrzettel. A legtöbb gyermek olyan volt mellette, mint a frissen nyírt bárány vagy pörkölt disznó, zsenge malac. Mind sebes, piszkos bőrrel, csontos vállal.
- Déli fiú! Most nem a putris nép közt vagy! Gyere a víz alá, de előbb megmoshatsz engem!
Pipp nem válaszolt, csak befejezte a csizma pucolását. Felemelkedett a kis hokedliról, majd váratlanul teljes erővel fejbe dobta Ronchit a cipőfényező kefével. Az megtántorodott az ütéstől, majd megérezte, hogy vérzik. A zsivaj abbamaradt, Ronchi pedigujjhegyéről lenyalta a vérét. Majd odarángatott egy tízéves forma fiút, s rákiáltott.
- Kóstold meg a vérem! Na! Nyalogasd!
És a gyermek a szorítástól meggörbedve megnyalta Ronchi vaskos ujját. Pipp megmerevedett a jelenet vadságától, s ezt a nagydarab fiú kihasználva hirtelen Pippo felé vetette magát Majdnem elérte, de ekkor Enrico oldalról meglökte Ronchit, aki így elvétette Pippót. Ronchi azonnal felocsúdott, majd elkapta a Enrico torkát és ököllel belevágott az arcába.
- Később folytatom! – üvöltötte, s hagyta Enricót lerogyni.
És Pippo után vetette magát, akinek minden gyorsaságát össze kellett szednie, hogy el tudjon iszkolni az üldözője elől. Azonban megcsúszott a kanyarba, majdnem el is esett, de talpon tudott maradni. Viszont időt vesztett, így Ronchi beérte. Vad fújtatással, mint egy sebzett vadkan, hátulról fellökte Pippót, aki hasra vágódott, a nagydarab pedig ráesett. Pippo menekülni akart a ránehezedő testtől, közben villámként cikázott a tudatában, hogy ide, vagy valahova errefelé tette a vasat és a követ. De hiába kotorászott a kezével, csak a homokot és a fűcsomókat markolta. Közben a fiúk meztelenül kirohantak és beérték a verekedőket. Kiabáltak, értelmetlen szavakat visítottak egymás fülébe. Ronchi közben elkapta Pipp nyakát, majd másik kezével megfogta a fejét, s belevágta a földbe. Pipp majdnem elvesztette az eszméletét, érezte, hogy a vér kibuggyan a szája szélén és az orrán, s vaskos sárrá keveredik a porban. Lábával eszeveszettül rugdalni kezdett, de a szorítás olyan erős volt, hogy nem tudott szabadulni. Közben Ronchi, mint egy medve, ütlegelni kezdte áldozatának a hátát, majd beleharapott, szinte marcangolni kezdte, közben a legaljasabb szitkokat kiabálta.
Pippo úgy érezte, hogy nem tud megmenekülni ebből a helyzetből, s már az oldala is úgy szúrt, mintha tőrrel ütötték volna át a bőrét és a húsát. Eszébe jutott, hogy ötévesen törte el a bordáját, az fájt így, de most sokkal kínzóbb fájdalmat érzett. Szinte fuldoklott.
Ekkor a szorítás talán két-három másodpercre engedett. Pipp egy rúgással előbbre rúgta magát, hogy megszabaduljon a hatalmas test nyomásától. Azonnal a hátára fordult, s akkor látta, hogy Enrico küzd, birkózik a nagy Ronchival. Pedig a barátja sem volt kisgyermek, de úgy néztek most ki, mint egy oroszlán viaskodna egy kistestű majommal.
Pippo csúszott, mászott előbbre, s ekkor megint elkapta a lábát az iszonyú marok, mely már az életére tört, s tudta, ha valóban megfogja, akkor az életet is kifacsarja belőle. Most azonban egy nagyot rúgott hátra, melytől a szorítás megszűnt. És a kinyújtott keze, kaparászó ujjai megtalálták a téglát. Majd a vasat. Rettenetes kínok között talpra állt, de akkor már Ronchi is talpon volt, s megindult feléje. Pippo felemelte a vasat, hogy lesújtson.
- Mit akarsz, déli fiú azzal a pálcával? – kiáltotta Ronchi és rohanni kezdett feléje.
Pipp csaliként felé dobta a vasat, amit két kézzel ütött félre ez a megvadult szörnyeteg, mire Pippo a kezében lévő téglával fejbe ütötte az ellenségét. És az hirtelen térdre esett. A következő ütéstől a hatalmas test hátrazuhant.
- Törd el a kezét!– hallotta Enrico hangját. Törd el mindkettőt!
Pippo hirtelen elborzadt. Hiszen az a világ, mely idevetette, gyilkosnak tartja. És most ezt bizonyítsa? Vagy hagyja az egészet, s bízza a sorsát a kiszámíthatatlanra?
- Megöllek, mocskos déli! – hörögte Ronchi, s magához tért.
Csak a szeme fehérlett a fekete vértől, mely az arcát szinte teljesen elborította, s mint egy vadállat, ismét feltápászkodott.
Pipp nem várt, odaugrott, s teljes erejéből annak a csuklóra ütött. Hallotta a csont reccsenését, majd a torok legmélyéről előretörő ordítást. Ettől megrészegedett. Az ujjakra ütött újból és újból. Tudta, hogy minden ujj agyagbábuként roncsolódik szét, ismerte a csont szilánkos törésének hangját és fajtáit, látott néhányat.
Ronchi előbb a hasára majd a hátára visszafordulva őrjöngött. Pipp megkerülte, s eltörte a másik csuklót.
Megrészegült az elpattanó csontok hangjától, a vér szagától, az üvöltés embertelenségétől. De leginkább saját kegyetlenségétől. Két lépést tett, s már nem is látta a döbbent fiúk arcát, szemük tompa villanásait, hanem lezuhant a földre, ő is háttal, szemmel az ég felé. Sajgott az oldala, úgy érezte, talán a csigolyája is megrepedt. Felnézett az égre, a nagy végtelen óceánra, mely most felhők hullámaival sodorta a holdat, s a csillagokat elfújta, hogy az a nagy és titkos fenti világ az ő lelkének halotti leple legyen... Elájult...

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007