1956 emléke ma is gennyedző, elvakart seb a nemzet kollektív lelkiismeretén.
Ma is azok magyarázzák és értelmezik, akik hóhérkötéllel és ököllel adnak nyomatékot a szavuknak. És akik ujjuk felemelésével csendre intik a nemzetet, miközben az ujjuk a besúgó egyenruhájukba csavart pisztolyuk ravaszáért bizsereg.
Aki látta Nagy Imre és társainak exhumálását, az tudja, miféle emberek ezek.
Az elítéltek a halál méltóságától is megfosztattak, hasra fektetve dobták be egy faládába, és az elkapart holttestükre ócska bútorokat toltak.
Majd kiásták őket, s hamis nevek alatt hantolták el őket örök feledésre ítélve.
Egyszer valaki elmesélte, hogy a tankokkal széttaposott tizenéves hazafiak testét lapáttal kaparták össze és a csatornákba locsolták a maradványukat.
A hugyvezetékben széttört üvegcsövek, a lerúgott vesék és kirúgott fogak, a kalapáccsal szétvert térdkalácsok zenéje, a megalázottak üvöltése lett a mi Sorsszimfóniánk.
Nem emberek tették mindezt, mert a kommunista nem ember, ahogy a kommunizmusnak sincs köze az emberiséghez.
A magyarság megtanulta, hogy a humanizmus ellentettje a kommunizmus, a sátán metaforája a bolsevik, a népbíró, a munkásőr és a párttitkár. És ma a liberális és a szocialista.
Mindenhol nemzetidegen, mindenhol jelen van. Egyszer internacionalista, máskor kozmopolita, attitűdje farizeusi, mozdulata morális kútmérgezés. Egyik részük a szabadkőműves páholyokból jő, másikuk a külváros proli negyedeiből. Egyik kufár gőggel gyárt ideológiát, másikuk hohérperverzióval öl.
Tudálékos, alattomos, látszólag megalkuvó, valójában szellemének egyetlen iránya van: uralkodni. Kánonja a pribékmorál. Felismerszik, mikor a szentséget és a szépséget lekacagja, az erkölcsöt mérgezi, az istenit gúnyolja, az emberit megveti. Az Isten viperák fajzatának nevezte, ember még nem tudott nevet találni neki.
Mindenhol ott van, ahol ölni és rabolni lehet, orrából vérszag fújtat, szemét az irigység hunyorítja. Ott van, ahol bitó, guillotin és vérpad magasodik, ő a nyomorúság vámszedője. Mindent anyagban mér, a lelket nem ismeri.
Szaporaságát csak kaméleonszelleme múlja fölül. Az értékek átértékelésének mestere, mert nincs valódi identitása. Bárhova megy, mindenhol idegenül áll. Otthontalan, az emberiség élősködője. Mindig mások ellenségeként határozza meg önmagát.
Márai azt írja: „Nem érti ezt az a sok ember, /Mi áradt itt meg, mint a tenger…”
Nem érti Európa és Amerika, mert soha nem szenvedett annyit, mint ez a szentségarcú nemzet. Sajnos Márai sem...
„Ők, akik örökségbe kapták – /Ilyen nagy dolog a Szabadság…”
Márai engedékeny, Nyugat mindig másoktól vette el a szabadságot. Afrikából, Amerikából, Ázsiából, Indiából.
Kontinesnyi ősnépeket irtott ki, aztán a demokráciáról papolt. Nekünk Trianonban. A liverpooli munkás vagy a párizsi tőzsdeügynök, a genfi órásmester vagy a stockholmi szabó számára nincs több súlya a szabadságnak, mint a kenyér drágulása vagy a közüzemi díjak egy-két százalékos emelkedése.
Nem érti a szabadság fogalmát, ahogy a gyermek sem érti, hogy az összetört játék mögött mennyi munka, áldozat vagy lemondás rejlik.
A kommunista sem érti az összetört borda mögött az Isten teremtő akaratát és az anya teremtő áldozatát. Számára csak mások összetörni való bordája létezik, kegyelem és együttérzés hiányzik belőle. A bolsevik is két kasztból áll, az uralkodóból, mely zsákmányszerzésre született. Rejtőzködő, s irtózik a tettektől. Farizeusi mivolta a veleszületett rombolás elméletének kiötlésére predesztinálta.
Ezért toboroz. Onnan, ahol a lélek megnyomorodott. Elhagyott, kisemmizett, sérült lelkekre les. Ostobákra, elbukottakra, irigyekre. Magánhadserege fegyházviselt emberekből áll. Ezek csodálják uraik hajlamait, s híven utánozzák azokat. Ávós, munkásőr, őrző-védő magánhadseregek. Még az uniformis is alig változik. Az elmúlt században bolsevik különítményeseként, a lenin-fiúk magánhadseregeként. Az ötvenes években ÁVO és ÁVH. Utána munkásőrségként. Ma már nevükben sem magyarok.
Csak túlerőben támad. Mikor kisebbségben van, nyüszít, jogokra hivatkozik, papiros mítoszokkal kérkedik. Bocsánatot nem kér, csak elnézést akar.
1956-ban tucatszor lőtt fegyvertelen tömegbe. Nem nézte, hogy áldozata asszony, gyermek vagy öreg.
1956-ban ezerszer besúgott, tőrbecsalt, hamisan esküdött.
1956-ban fenyegetőzött, majd elárult.
1956-ban megtorolt, bebörtönzött, akasztott.
Bordákat tört, állkapcsot rúgott, körmöt tépett, anyából kirugdosta a magzatot, férfiból az életet.
1957-ben megünnepeltette önmagát, ahogy mindig is tette.
Kéjesen gyönyörködött a félelemben. Belemarkolt, s fuldokolva majszolta azt.
1958-ban újból akasztott. Miniszterelnököt, hősöket, vezetőket. Temetés helyett megint csak elkapart.
Az összedrótozott halottakat arccal lefelé.
Egy pillanatra megrémülhetett. Talán felsejlett neki, hogy a halott arcába néz az Ég.
És félt a halottaktól, ezért más nevet adva nékik, máshova ásta őket. Csak az elporló tetemben hitt. A csont és a hús törvényében.
Megvárta, hogy a gyermek felnőtt legyen, hogy felakaszthassa.
És tudta, hogy az igazságra hivatkozva a szent magyar hazát szétdaraboló Nyugat cédán hallgat, s kevéssel is beéri. Néhány száz felakasztott nem sok a világtörténelem örvényében.
De az anyának, feleségnek, gyermekének egyetlenegy. Nyugat megnyugodott, kelet megrészegült. Itt kitelepítettek, ott tétlenül nézték a kitelepítést. Faji alapon, ahogy megszokhattuk. Mert a magyar faji alapon is kisebbrendű. Kelet és Nyugat így egyesült.
És az akasztók ma is köztünk élnek. Kiemelt nyugdíjjal, budai villákban. Felelős állásban, nagytekintélyű társaságokban. Ingyenes belépőkkel fürdőkbe, színházakba és az Operába. Megvetik a kultúrát, de a sznobizmusnak oltár kell. Fürdő, színház, opera. De a vadászház és a kupleráj az igazi otthonuk.
Olcsó titkárnők, vidéki lányok, megzsarolt nők. Így habzsolják az életet. És nyomorítják...
Ha unják a prolivá silányított népet, elutaznak. Maradnának kint, mert undorodnak a büdös magyartól, de a koncot nem engedhetik.
Visszajönnek, megvetnek, képünkbe röhögnek.
Megtehetik, mert engedjük nekik.
Az egykori forradalmár a hentesnél maradékért könyörög, kedvezményért hízeleg. A munkás neki hajbókol, most úrnak hívja. A paraszt adót csal, korgó gyomrú kölyke Tiborccá teszi. Az özvegyek, az egyetemről kitiltottak utcát és gyárudvart söpörnek. Gyermekük elmegy, Nyugaton jobb.
Az anyák nem szülnek, a férfiak nem nemzenek. Minek, hisz megszűnt a nemzet. Van a kommunista és a nép. A szerep ugyanaz, csak a neve más. A kommunista ma is vadászni jár, áldozata kukákban kotor.
A költőnek egykor befogta a száját, de ma nincsen száj, a szó betiltatott. Ma már nincs szükség elhallgatott költőre, ezért megszüntette a költészetet.
Ma a hús is soványabb, s a csont is hajlékonyabb. Csak a rongyos gárdáé és pesti srácoké nem rohad két méterre a föld alatt. A mienk elevenen rohad. Csak a törvény nem változott.
Szegény Márai…
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
