2022. november 29. kedd,
Taksony napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
November, emlékek, gondolatok
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák





Szinte tréfát űz velünk ez az ősz: úgy tesz, mintha nyárutó lenne.
Reggel az udvarunkban álló vén gesztenyefa tövében kékellő ibolya-bokrot vettem észre. November közepén! Szinte hihetetlen. Ugyanaznap a Fillér utcai kedvenc tulipánfámon pedig rémülettel vegyes csodálkozással láttam, hogy pattanásig feszülnek, duzzadnak a rügyek. Maholnap talán virágba is borul. Még pár ilyen szokatlan meleg nap és megtörténhet.
Ez az idő mindenkit meghökkent. Én örülök neki, ha tehetném, elűzném az őszt és a telet. Ilyen ősszel kiegyeznék szívesen – aztán jöhet a nyár tiszta erőből!
Most vasárnap is pont ennyire békés, csöndes, szép nap volt. Azt nem mondhatom, hogy őszi, mert a legtöbb ember egy szál ingben, pólóban vagy blúzban, de mindenképpen kabát nélkül járt a napsütötte utcákon.
Ez a mai írás egy nagyon is szubjektív szösszenet, az ősz rozsdás színeivel - egy kivételesen szép nap elmehintáztató – és pironkodva vallom be: öncélú - gondolataival.

Kegyes hozzám az idő.
Már augusztus közepén féltem a nyár elmúlását, szinte babonásan rettegtem tőle. Pedig augusztus vége még tartogatott nekem egy meglepetést, és kicsit megszökhettem a szeptember eleji, szokatlanul hideg, budapesti ősz elől Krétára, ahol tombolt a nyár…Tobzódtam a napsütésben, a 39-40 Celsius fokban és igyekeztem elraktározni magamban a görög forróságot. Talán még ma is az melenget belül – ha visszatekintek arra néhány csodás krétai napra, szinte valószínűtlennek tűnik, hogy van a földnek egy olyan picike zuga, ahol csaknem maradéktalanul boldognak érezhettem magamat…
Ez a sziget gyönyörűséges. Nincs rá szó, mennyire az! Rethymno városa pedig elvarázsolt.
Ez az álomszép hely Kréta harmadik legnagyobb városa, mégis csendes, vonzó település, sokak szerint a legelbűvölőbb hely egész Görögországban. Szép fekvésű tengeröböl köré épült és azúrkéken, szélesen kanyargó tengerpart övezi. Történelme a mínoszi időkig nyúlik vissza, de a város leginkább a velencei uralom alatt virágzott, mostani, modern kikötője mellett igazi látványosság a régi tengeri kikötő. Jellegzetes velencei és török  építészeti stílus keveredik itt az épületeken, a kőből faragott boltívek felett fából készült balkonok függenek, amelyekből mindenhol a délszaki növények, legfőképpen a leander vörös, fehér és rózsaszín szépsége lobbant a szemünkbe. Rethymno-ban a látképet szinte uralja a hatalmas velencei Fortezza, amit az Odósz Melisszinu ódon kövein felkaptatva tudtunk nem kevés idő alatt megközelíteni. Hatalmas vállalkozás volt: nagyjából 42 Celsius fok tűzött ránk, árnyék sehol, csak a kanyargó, szinte gőzölgő, széles betonút volt előttünk, és ha oldalra néztünk - az Égei-tenger páratlan és végtelen szépsége szinte magába szippantotta a lélegzetünket, és a lényünket is… Az erőd impozáns külső falain kívül - ahonnan ez a csodálatos panoráma nyílt a tengerre - kevés része maradt épségben. A városban rengeteg minaret található, amiket a törökök csatoltak a meglevő velencei templomokhoz, mi is sokat végigjártunk és sűrűn kattogtattuk a fényképezőgépeinket. A parkokban, tereken, kertekben egzotikus fák és virágok nyílnak ezerféle színben, és minden háznál rengeteg hízelkedő, szép macska henyél, az utcán külön etetők vannak a macskák számára kihelyezve – ebben mindig van finom falat a kóbor cicáknak. Rácsodálkoztunk minderre, ami annyira jellegzetessé teszi ezt a csodás szigetet és várost. A nézelődést a tengerparti sétányon is lehet folytatni, szabadtéri kávézók, szuvenír boltok, újságárus bódék között: itt zajlik Rethymno esti és éjszakai élete. A görög emberek nagyon mosolygósak, hangosak és barátságosak: úgy tűnt, végtelen türelmük van, mindig készségesen segítenek a száját tátó, a rengeteg szépségbe belefeledkezett turistáknak, hiszen már megszokták, hogy varázslatos szigetüktől a külföldi ember szinte megnémul.
Az Arkadi kolostor innen rövid autózással elérhető, ahogyan Knosszosz is. A híres knosszoszi palota Kréta legnagyobb bronzkori épületegyüttese, feltételezhetően az egykori minószi civilizáció, a vallás és politikai központja, a mai Heraklion, a főváros közelében. Amint Krétán gyakran előfordul, a csendes tengerparttól csak kicsit is eltávolodva, szirtes, sziklás hegyek közt találjuk magunkat. Az út a kolostorhoz és a palotához is egy fantasztikus szakadék mellett kanyarog. Lélegzetelállító.
Szóval én elbűvölődtem Krétán – örök életre.
És csodák csodája, míg ezen helyeket csodáltuk, addig minden gond kiröppent a fejemből. Itthon hagytam őket. De sajnos rögtön elém jöttek, amikor a hatalmas Boeing leszállt velünk Ferihegyen…
Ma már ez az emlék is messze jár. De nincs nap, hogy ne gondoljak rá.
…ilyen gondolatok is megtaláltak most, ebben a vasárnapi furcsa őszben, ami szinte tavasz.
Pedig ma november tizennegyedike, és csodaszépen ragyogó kora-ősz van, meghazudtolva a naptárt. Igaz, reggelente a nap már csak erőtlenül melenget, ahogy csak egy nagybeteg tud magából valamit a környezetének adni: hiába szeretné magához szorítani szeretteit - már kevés az erő. Ám dél körül még feléled.
Sétálok a vizslámmal a gyönyörű, budai őszben, kaptatok a meredek, csupa-színes, kedves kis utcácskákon, itt-ott még teljes pompájában ragyog föl egy-két gondozott, takaros kiskertben a szőlőtőke, immár megfosztva a mézédes fürtöktől. Lusta macskák süttetik magukat a langyos, éltető nappal egy-egy félreeső ösvényen, vagy tornác alatt, néhol a pázsiton a fűnyíró gép jelzi: van még mit tenni; a fehér kavicsos út hátrafordul és a ház elé kanyarog, ahol a krizantém már fehéren lobban és bólogat, ha feltámad az esti szél a hegyen. És egy pergola előtt virágzik még egy-egy késő-őszi virág, diadalmasan robbannak különféle, meseszép színei a napsütésben. Azon gondolkodom, vajon van-e csúnya, ízléstelen virág, amelyben össze nem illő színek vitatkoznának egymással? Úgy hiszem, nincs.
Ahogy szétnézek most itt, fent a hegy tetején, nem találok magam körül egy fikarcnyi disszonanciát sem, egy cseppnyi olyan foltot sem, amelyet semmivel sem menthető ízlés-eltévelyedésnek tartanék. Az ősz ma valóban a legpompázatosabb arcát mutatja. Gyönyörű. Pedig én nem szeretem az őszt, soha nem is szerettem, végtelenül szenvedek tőle – ahogy a hideg téltől is -, és egyre csak a tavaszt várom. De ez a nap most az ősz gyönyörű arcát fordítja felém…
Olyan csönd van, szinte áhítatos.
Vasárnap délelőtt van: elképzelem, ahogy a szürke, homokszín, vaníliasárga, kék házfalak mögött a háziasszony a lehető legjobb tudása szerint ügyködik a legfinomabb ünnepi ebéd elkészítésén. Amit én is tenni fogok, ha hazaértem. Ez a gondolat kicsit belegyalogol az áhítatba, a csöndbe, valahogy talán bele sem illik. De most megengedem magamnak a barokkos csapongást, mely végül is csak a körülöttem lévő ismeretlen és megismerhetetlen erő érintéséről küld nekem jeleket. Most a faggató értelem és az önvallatás józanságát, nyugodt pillanatait zsákmányolom ki - önmagam számára.
Megtehetem. Egyedül vagyok, szemben a mindenséggel, múltam s jövőm koccanó összeütközéseivel, és ezért köszönetet mondok. Valakinek, valahol - annak, aki ért és tud engem. Mennyi minden kavarog a fejemben! Micsoda erővel és gondolatébresztő pillanatokkal tud ez a hihetetlen novemberi majdnem-nyárutó megajándékozni!
És halkan bevallom magamnak: hiába a legszebb napsütés, ha bennem zsinatol a fájdalmas hiány is: a gyász még ma is friss, pedig lassan két éve, hogy szegényebb lettem és végtelenül árva.
Gyorsan elhessegetem magamtól a gondolatot, mert fáj.  Ez már mindig így marad. Ebben egészen biztos vagyok. Soha többet nem hiszem el senkinek azt a gyakorta emlegetett közhelyet, hogy az idő mindenre gyógyír. Nem az.

De most süt a nap, gyönyörű a déli csend a kedves utcákon.
Csak nem megszeretem az őszt…?! Hiszen ha mindig ilyen maradhatna…
Erre sajnos, kevés a remény. Talán ez a mai az utolsó ilyen szikrázóan fényes vasárnap…Szeretek kószálni itt fent, a város fölött, ahol szinte el sem hinné az ember, hogy a belváros és a szívbeteg, őrületes robajjal zakatoló Moszkva tér csupán 10-13 percnyire lüktet…Itt fent csend van és béke. És rengeteg, rengeteg fa, amik mostanra már (még ha akad sok haragos-zöld is köztük!) sárgába, vörösbe jajdulva dacolnak az elmúlással.
Ha öreg kutyám elfárad, és okos barna szemét rámfüggesztve elindul visszafelé az úton: tudom, mára elég volt neki a sétából. Nem fiatal már. Egy 13 éves vizsla a legszebb „férfikorán” már túl van. Az enyém is szereti a henyélést, a szundikálást az íróasztalom mellett, de csakis úgy, hogy fél szemmel mindig láthasson. Erre mintha különös gonddal vigyázna. Kinyitja néha a szemét, rámnéz, és békésen alszik tovább. Ha nem lát, elindul a lakásban, és megkeres. A biztonság, a bizonyosság én vagyok neki. Még Édesanyámat is gyakran keresi – sajnos, hiába.
Lassan, merengve baktatok most utána, neki állandóan földig lóg az érzékeny orra, mindenhol talál valami elhalaszthatatlanul fontos „szaglásznivalót”. Elnézem ezt a nemes állatot: gyönyörű, zsemlesárga, „drótos” szőre borzasan fénylik dagadó, de már  egyre sorvadó izmai felett. Komoly szemöldöke és lelógó bajsza, férfias szakálla van. Nincs szembejövő, aki erre rá ne csodálkozna. No, nem most…Most egy lélek sem jár ezen a rejtett, lépcsősorokkal a magasba kapaszkodó utcácskán, ahol a még mindig harsogó zöld bukszusok, sövények kikönyökölnek az alacsonyabb kerítések fölött.
Kerülgetve a járdába nőtt évtizedes fákat - még diófa is nő itt, az utca kellős közepén! -, óvatosan, félig-elégedett szívvel, már-már majdnem boldogan csetlek-botlok a délibábos fénytörések közt. Kitapintható az érzés: a tökéletes boldogságtól messzire kerültem.
Szeretem a diófákat. Nagyon szeretem. Már megpörkölődött minden levele, akár a pergamen, már bő termését is rég átengedte gazdájának. Most már csak a tavaszt várja - akárcsak én. De ma nem sajnálom, hogy felkerekedtünk a kutyával erre a csatangolásra. Ma jól tud esni az egyedüllét, a zavartalan, végtelen csönd és a jókedvű, bölcs és halk napsütés.
Lám, mégsem kellett volna ennyire félnem ettől az ősztől.


Ma délelőtt eszembe csapódott egy jelenet, hónapok óta tetszhalott perc, de most szépen, szelíden előtolakszik - és szinte újraélem. Ma valahogy az a különleges, felejthetetlen pár nap jut eszembe, amire ma már csak emlékként gondolhatok – s mintha ez az emlék itt sétálna velem együtt, és az együvétartozás meghittségével egymásba karolunk ebben az őszi verőfényben. Csodaszép nap volt akkor is, már hét hónap is elmúlt megtörténte óta, és akkor annyira és olyan mélyen elraktározódott elmémben, lelkemben, szívemben, hogy ma felbukkanva is tökéletes örömöt ad. Újra és újra. Mint tavaly, és azelőtt, és ahogy jövőre is, és aztán is adni fog. Tudom, hogy most már örökre. Ha majd más nem, az emlékezés kristálytisztán megidézi, mint az a fotográfia, amely idővel megsárgul, szélei elvékonyodnak és kirojtosodnak a sok nézegetésben, talán be is szakad picikét - de mindig ugyanazzal az örömmel tölt el.
Vannak pillanatok, melyek soha sem törlődnek ki az ember elméjéből.
…és néha adódnak, születhetnek frissebbek, újabbak, talán pont olyan szépek, értékesek és örömet adók - de még várni kell annak kibomlására. Még minden csak rejtély, ígéret, talány, várakozás és még mennyi minden!
Néha az ember a lelki életét félreteszi, munkába vagy más elfoglaltságba menekül, de egyszercsak majd felépíti önmagát, és feléled.
Nekem ez szokatlan, mert én túl romantikus vagyok a lélek félresöpéséhez: nekem ez nem menne. De megértettem, hogy néha tudni kell túllépni még önmagunkon is, bár ez talán fájhat. Ám akkor is meg kell próbálni, és az új lehetőségeket közel kell engedni magunkhoz – már ha az is közel akar jönni hozzánk... Eddig ez elől elzárkóztam. Talán most kinyitok egy új ajtót, míg egy másik szép halkan becsukódik. Nem örökre, és nem is lesz kulcsra zárva talán soha, mert miért is kellene…? – de nekem már nem nyílik ki.
Majd talán egy újabb ajtó pattan fel – gondolom mélázva, de persze semmi sem biztos ebben a nyüzsgő, bizonytalan, és zajos világban. Talán újra begyűjthetek majd önfeledt, szépséges sétákat, nyári kószálásokat a szépnevű Hűvösvölgyben, vagy megélhetek még vidám, cél nélküli autózást valami elrejtett, ismeretlen budai táj felé. Mindegy is, hová, nem az a fontos - csak együtt legyünk.
Sok időm már nincs.
Sietnem kellene, tudom, érzem, de van, amit nem lehet sürgetni.
Hát várok.
Annyit vártam már életemben, hogy szinte tökélyre fejlesztettem.
És most, ezen a furcsa november közepi nyárutóban újra feltöltődöm, újrarajzolódik a mosolyom, de egyelőre még csak magamnak, befelé.
Azon gondolkodom, hogy vajon hogyan lehet megfejteni és belelátni egy másik ember lelkébe, hogy mi játszódik le ott: hová kell és lehet magamat elhelyezni abban? Vagy ezt hagyni kell kiforrni, mert a sürgetés és a sietség csak árt a folyamatnak? Vagy nincs is folyamat, és minden csak tévedés, zsákutca, vakvágány lenne? Élettelen puzzle-darabok vagyunk egy olyan kirakós játékban, amely soha sem formáz majd egy teljes és egész képet…? Ki tudhatja erre a választ? Senki – és ez megriaszt.
Ez az a pillanat, amikor elhatározom: amint hazaérek, rögtön a géphez ülök, és a mostani gondolataimat leírom. Leírom, hogy mindenkivel, aki olvasni fog, láttassam mindazt a szépet, amit most én itt tapasztalok, látok, érzek, gondolok – a kétségeimmel, kérdéseimmel együtt.
Lehet, hogy öncélú és másnak érdektelen lesz az írás: akkor is kikívánkozik. Beérem én azzal is, hogy ez a nyom egy időre megmarad egy-egy arra érdemes ember figyelmében, mindegy, hogy közkívánatra-e, vagy csak a magam csillapítására. Azt tudom, hogy a boldogságnak vannak különösen tiszta, betelt pillanatai, melyek alázatra kényszerítenek. Vannak események az életemben, amikor a szépségnek, a boldogságnak, vagy a hálának ugyanaz a hulláma repít fel a magasba, mint a legtisztább gyermeki lélek önfeledt, boldogan gondtalan elnyújtózása az anyai ölben. Hiába, magunkat mindenhová magunkkal kell vinnünk.
Én sem tagadhatom meg saját énemet. Annyira egyet tudok érteni azzal az íróval, aki egyszer azt írta: „…már az vagyok - és maradok - aki kialakultam életem folyamán (itt-ott apró kitérőkkel) jó pár kipróbált változatból azzá, aki ma vagyok. És ez a változat valószínűleg érvényben is marad már halálomig, ha másért nem, hát azért, mert történetesen ez a verzió az utolsó, a végleges. Már nem változom. Én azok közé tartozom, akik makacsul hűségesek maradnak génjeik tervrajzához.” Legalábbis ezzel hitegetem magam - de már olyan régóta, hogy el is hittem. Annyira hasonlítok ezzel a gondolkodásomhoz Édesapámhoz, hogy szinte megrémít. Mintha csak a másolata lennék. Bizonyos, lényeges dolgok megítélésében mindenképpen. És persze, ugyanilyen sok az eltérés is, sőt, talán az a több – mosolygok magamban. Tulajdonképpen nem baj ez, sőt akár büszke is lehetek rá. Mégis szívembe akaszkodik a kétely, mennyi vagyok én - mi vagyok én, mi az, ami átöröklődött és mi a teljesen saját önmagam…?
Aztán rájövök, hogy buta a kérdés, mert ez mind én vagyok. Csak onnan léptem tovább - és néha nagyobbakat, néha másfelé -, ahová Édesanyám vagy Édesapám egykor képzeletbeli ujjával rámutatott. Arra a bizonyos kályhára: innen mindig el tudsz indulni, kislányom.
Tehát ezek azért mégiscsak az én gondolataim - de másnak átadni már nem merészelném. Amit tudtam és lehetett - már megtettem: továbbadtam a gyerekeimnek. De idegennek nem lehet, nem szabad, bár néha nagyon szeretném...
Így hát én csak elmondom önmagamat, halkan, szelíden ebben a csodaszép novemberi vasárnapi félfényben, de minden mondatomba egy kérdőjelet is csempészek - más számára. Míg e sorokat írom, azon igyekszem, hogy igaz legyek. Hogy csak annyit találjak meg magamban és osszak meg másokkal, amennyi bennem valóban található. Se többet, se kevesebbet. S azt - reményeim szerint - át tudjam adni a szavaknak, épen és sértetlenül.

Ma olyan szép nap van. Félek, talán túl öncélú voltam ezen írásomban. Félek, talán túl szubjektív voltam. De azért reménykedem.
Talán tényleg sikerült elmondani önmagamat.
Ugye, értesz?


 

 

Budapest, 2010. november 14. vasárnap

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007