Május.
A legszebb hónap egész évben - mondom én, de nekem sem kell mindent elhinni.
Ez az a hónap, amikor én tetszhalott álmomból ébredek, amibe szeptember végén
bújtam bele, átvészelni a gyűlölt őszt és a telet.
Már áprilisban érzem, hogy közeleg az én időm. Igaz, a 2013-as év rendhagyó és
különös időjárása kicsit megzavarja az ember lányát, annyira szeszélyes volt és
annyira gonosz.
Májusban aztán, amikor a legpompázatosabb a vidék – még a nagyvárosokban is! –
az ember csak issza, issza a napfényt, amelynek már ereje is van, különösen az
idei tavaszban, amikor szinte már bele is kóstolhattunk az áprilisban jött
korai nyárba. Az ember szemével magába fogadja a paletta minden színét egy-egy
hegyre kacskaringósan felszaladó kis budai utca, kert vagy park láttán…
Gyönyörűségesek. Naponta csodálom.
Lehetetlen azt a szín-orgiát leírni, amit a természet tud produkálni ilyenkor.
…és ezzel együtt a szívünk is könnyebb lesz.
Májusban valahogy minden olyan szép és könnyű.
Ilyenkor csupa hála vagyok.
A fénylően zöld, friss leveleknek, és levelekért; a tulipánfa hihetetlen sok
rózsaszín, hatalmas, tenyérnyi csoda-virágának és virágáért; a napnak, mert a
kedvemért - csakis értem, nekem! – meghosszabbodnak a nappalok, így később ér a
sötét; a pitypang aprócska, levegőben szálló „moszatjaiért”, amik néha százával
csapódnak az arcomba itt fenn, Buda tetején, ahol szinte az erdőben élek; és
mindenki iránt, személy szerint, külön-külön is, egy-egy nekem kedves emberre
gondolva.
Mindenért.
A sorsnak, hogy néha jövőm minden fenyegetettségéről elfeledkezhetem, legalább
pár percecskére, mikor céltalanul útnak indulva, az autóból beleringathatom
magam a természet legszebb ajándékainak egyikébe: a májusba.
Csak megyek céltalanul a barátnőmtől ideiglenesen elkobzott autóval (és frissen
meghosszabbított jogsimmal!) – és csak úgy, l’art pour l’art: örülök, bár a
gond is örök útitársam marad.
A felgyűlt autósor sem emeli meg az adrenalin-szintemet. Ülök, várom a zöld
lámpát, hogy felkaptathassak a Kútvölgyi útra, nézelődjek a virányosi „paloták”
kertjeiben, a hatalmas, bölcs fák őrt állnak a már szépen, dúsan zöldellő
lombokkal, és szól a CD majdnem a leghangosabbra véve a hangerőt. Épp annyira
hangosan szól Kitaro, Puccini, Bocelli, Vangelis, Gluck, Yiruma, Bach, Crain, Rachmaninov,
Ravel vagy Mark Knopfler zenéje, amennyi még nem sok… Ennyi szépséget egyszerre
befogadni: napfény, május, szabadság - és Rolando Villazón csak nekem énekel,
amikor a lóerőket kiengedem a Hűvösvölgyi úton. Ritkán vezetek Budapesten:
májusban még ezt is szívesen teszem. Elindulok, és talán Zsámbékon találom
magam, körülölelnek a budai hegyek, minden csupa zöld, az ismeretlen arcok
mosolygósak, és a szívemnek kedves arcok jönnek velem, bárhová megyek is,
hiszen magamat és szeretteimet mindenhová magammal kell vinnem, - …mennyire
szeretem ezt a vidéket, és ezt az állapotot!
Eszembe jutnak kedvenc íróm alázatosan szép sorai: „…úgy emlékszem, a
boldogságnak egy-egy különösen tiszta, betelt pillanata máskor is, ritkán, térdre
kényszerített (hacsak képzeletben is); egy ízlésemet kielégítő, szép táj
szemlélése életemnek egy-egy nyugodtabb pillanatában – ha magamban voltam,
(mert csak a magány engedélyez zavartalan boldogságot, vagy boldogtalanságot) –
kiváltott múltam, s jövőm tisztázatlan összeütközése a tárgytalan hálaérzésnek
olyan áramlását indította el bennem, hogy – nem tehettem mást – az égre néztem,
s köszönetet mondtam.[…] A boldogságnak s a hálának ugyanaz a hulláma emelt
magasra, amely gyermekkoromban oly gyakran vett tiszta hátára.
Az ember, mint a hagyma, rétegekből áll: egy gondolkodó hagyma. Őszinteség,
mondjuk, de a hagymának ez a rétege a megvizsgált egy fej, sőt a fajta
fennmaradásának szempontjából semmivel sem üdvösebb az álságnál, a szókimondás
a hazugságnál: ki melyik rétegből szívja erejét. De az erényt is ez a hagyma
találta ki, a maga hasznára. Vagy nem ő találta volna ki?
Én csak elmondom önmagamat, s minden szavamba egy zaklatott, szemérmetlen
kérdőjelet zárok; ez a legtöbb, amit a magam, s tisztelt olvasóim érdekében
tehetek.”
Biztosan igaza van az írónak. Hiszek neki.
És tudom, általában ez így van, minden év májusában így van. Ebben a gyönyörű hónapban kicsit mindig boldogabb vagyok.
….és vannak elátkozott évek - szerencsére, csak ritkán -, amikor még a május
sem tud boldoggá tenni. Amikor fáj minden nap, minden egyes - egyébként
csodaszép – nap, és annak minden egyes perce.
De ez már szigorúan magánügy, és keserves tények halmaza, sorozata. Nem
tartozik másra, csakis rám.
Szerencsémre ezek a szigorú és kíméletlen tények sok-sok réteg "ruha" alatt bújnak
meg, vagy bújtattam őket...?! - talán önvédelemből. Olyannyira, hogy még a
legfurfangosabb sebészujjak is alig-alig tudnák kitapintani, hol végződik a
ruha, és hol kezdődik a tény…?
Talán nem is baj.
Így van ez jól.
Május van.
Örülnöm kellene, és határtalanul boldognak kellene lennem. Ahogy majd’ minden
májusban.
Talán jövőre.
Azt mondják, jövőre is lesz május. |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
