100 éve alakult meg az utolsó nemzeti kormány

„A nemzet tagjait sosem a haszon, hanem bizonyos, hosszú időn át kiérlelt mitológiák kötik össze. A haszon megoszt, a nemzet viszont, mivel inkább érzelmi viszony, mint érdekviszony, egyesíteni akar. Valószínű, hogy sokaknak ezért jelent gondot a nemzet és a demokrácia sürgető összehangolása.”

                                                                   (Csoóri Sándor: Forgácsok a földön-2001)

 Talán merésznek, kissé túlzónak is hangozhat az alcím, de ha laikus szemmel, tárgyilagosan vizsgáljuk meg az eltelt évszázadot, be kell látnunk, hogy nem jár túl messze az igazság ránk eső részétől. E sorok írója nem kívánja gyarapítani az ebben a tárgyban az idén megjelent művek sorát, s igyekszik rendhagyó módon megközelíteni a témát. Egy adott kort pontosan, csak az adott kor szemüvegén keresztül lehet csak helyesen látni, elemezni. Ez mostanság csak a „szakmán” kívülről érkező számára lehetséges, a hivatalos politika és főleg a történettudományt, mind a mai napig kötik a már látszólag túlhaladott évtizedek hamis beidegződései Ritkán képes egyben, s összefüggéseiben látni a történéseket, mindig alkalmazkodnia kell az éppen aktuális rendszer elvárásaihoz, s ez meglehetősen leszűkíti a mozgásterét, ezért az a „ránk eső rész” mindig csorbát szenved. A Horthy- korszak, (1919-1944),  megítélése a mai napig magán viseli a szocreál történetírás keze nyomát, s nem tud elszakadni a háborús vereség koncepciójától, mintha mi robbantottuk volna ki a második világháborút… A Bethlen kormány tíz esztendeje, (1921-1931)  ha tetszik, ha nem, bizony a fent említett korszak első fele, s ezt az időszakot az ismert okok miatt, ma sem képes jelentőségéhez mérten kezelni a történettudomány, legfeljebb a retorika szintjén, semmitmondó politikai lózungok tömegét zúdítva a hallgatóra, olvasóra. Miért, kérdezi a laikus. Miért ragaszkodik olyan görcsösen egy irreális, ideológiákkal átitatott, látszólag meghaladott rendszer szemléletmódjához?
Miért nem képes elismerni ennek a huszonöt évnek a máig ható jelentőségét? Azt, hogy a Horthy-korszak nélkül ma nem volna önálló magyar állam.
Miért hatja át ma is valami beteges lojalitás, s görcsös megfelelési kényszer a hivatalos állásfoglalásokat? Miért nem tudjuk valóban büszkén felvállalni azt, ami erre igazán érdemes, és igazán a miénk? Trianon örökségét. Ez az európai környezet, ami körülvesz bennünket, következmény. Egy olyan politikai bűncselekmény következménye, amely tele van sok- sok emberi aljassággal, gyáva megalkuvással. Kevés politikus tud ma olyan becsületes magyar politikát folytatni, olyan rendhagyó körülmények között, mint amilyent Bethlen István folytatott. Napjaink politikája elvetette a sulykot, a gazdaságra és a gazdagodásra, s az ehhez kapcsolódó ideológiákra fókuszál, praktikus hazugságokkal fedi el a hétköznapi emberek heroikus küzdelmeit, amelyeket a napi túlélésért folytatnak. Az a bizonyos olló teljesen szétnyílt, kettészakadt az ország, az egyik fele nagyon jól él, vásárol, befektet, építkezik, autókat, ingatlanokat tart fenn és Ibizán nyaral télen, biztosnak látszó jövőképet dédelgetve. A másik örök harcban áll a hétköznapokkal, a szűnni nem akaró drágasággal, törlesztésekkel, hitelezőkkel, értéktelen fizetéssel és a fogyó idővel… két külön valóság, egyazon térben és időben…
Mindenről beszélhetünk csak valós nemzeti egységről, a realitásokon alapuló közmegegyezésről nem, pedig szükség volna rá, mert a lelkek Trianonja ma is tart, egy széttépett ország, széthasadt nemzettudattal, virtuális sikerkommunikáció, szemben a konok valósággal, széthazudott hétköznapokkal, szellemi öncsonkítással, s a rossz szekér csak száguld lefelé… Bethlen valószínűleg nem erre gondolt, amikor annak idején, a tönk szélén megállította a szekeret. Másfajta jövendőt látott, a megmaradásét, fizikai, lelki és szellemi értelemben egyaránt.

Ma az elegáns, semmitmondó tanácskozások, politikai, gazdasági elemzések, a maguk keretei között, hűvös távolságtartó tárgyilagossággal elemzik az említett időszakot. Persze ennek meg van a maga értelme. Kénytelenek tényként kezelni        az erős nemzeti valutát, az 1927-ben bevezetett pengőt, a szinte teljes foglalkoztatottságot, egy máig példaértékű, igazságos adótörvénykezést, a jól működő társadalombiztosítási rendszer, az OTI létrejöttét, az alaposan átgondolt és szervezett iskolarendszert, a népiskoláktól az egyetemekig. Úgy, hogy közben körülöttünk, szinte mindenki a vesztünkre tört. Ezeket az eredményeket csak egységben lehetett elérni, olyan politikai vezetéssel, amely egy komplex megoldásban gondolkodott, s mindvégig nemzeti érdekeket tartott szem előtt, s mindezek mellett még a nemzet tagjainak, az embereknek az összetört  lelkét is képes volt újra összeforrasztani.

„Az uralkodó, Adam Smithig visszavezethető liberális közgazdasági szemlélet képviselői nem szokták a gazdasági helyzetet a társadalom lelkiállapotával – melynek létezését az individuumra, azaz az egyénre összpontosító szemléletmódjuk alapján egyszerűen tagadják – egybevetve vizsgálni, jóllehet ez az összefüggés jelentős mértékben meghatározza egy adott nemzetgazdaság teljesítményét. Az első világháború előtt a nemzetromboló erők tudatosan törekedtek az általános érvényű erkölcsi értékek megkérdőjelezésére (Raffay, 2013).

A háború ezen túlmenően jelentősen eldurvította a nemzet morális állapotát, azonban a teljes erkölcsi összeomlást a libertinista Károlyi Mihály és a kommunista Kun Béla vezette puccsok idézték elő (Raffay, 1990). 1921 áprilisában egy, a gazdaság alapjait képező erőforrásoktól megfosztott, a működőképességhez elengedhetetlenül fontos morális társadalmi béke- és keretkörülmények megbízhatósága hiányában szenvedő, valamint a kisantant államok a még megmaradt országrészeket is tudatosan megfojtani akaró vasgyűrűjébe szorított országban kezdte el heroikus munkáját a Bethlen-kormány. A teljesen szétzilált, kaotikus állapotban lévő gazdaság talpra állításának legelső és legsürgetőbb előfeltételét a társadalmi kiegyezés létrehozatalában látta az új miniszterelnök.”(1)

Amikor az ember történelmi múltjának egy máig ható, jelentős politikai mozzanatát vizsgálja, óhatatlanul párhuzamot von a jelen politikai történéseivel, összevet, viszonyít. És ez alól mi sem vagyunk kivételek. Amikor ezt tesszük, egy dolog azonnal nyílván valónak látszik, hogy a fő feladat ma is ugyanaz, mint annak idején volt: a társadalmi kiegyezés létrehozása. Ennek alapfeltétele, hogy az igazság ránk eső részét mindenki megismerje és magáénak vallja, mint egységes kiindulási pontot, közös nevezőt.

Annak idején, 1921-ben ez a közös nevező a Trianon utáni megmaradás, újra kezdés volt, soha nem feledve a politikai revízió lehetőségét, amely később a bécsi döntések eredményeként, részben meg is valósult.  A mindenki számára érthető, érezhető és elszenvedett fájdalom közösen megélt valósága, a lelkekben élő hagyomány, soha nem látott egységbe fogta a nemzetet.  

Most, a „felülről” nyakunkba szórt konzultációs ívek erre alkalmatlanok, mert nem a valódi kérdésekről, problémákról szólnak, hanem a figyelem tudatos eltereléséről, erőszakosan a köztudatra erőltetett másodrendű dolgok beágyazásáról a közgondolkodásba. Nem érzik az emberek a lelki feldarabolódás területvesztésnél is súlyosabb traumáját, s ez robbanás veszélyes helyzetet hozhat létre a társadalomban, időzített bombát, amely bármikor felrobbanhat.

A Trianon óta eltelt évszázad alatt generációk sora nőtt fel, rendszerek jöttek mentek, rontottak, tapostak csak a lelkeken. Az elmúlt évtizedek politikai szennye minden pusztító árvíznél nagyobb károkat okozott a nemzetnek. Aláásta a közbizalmat, a létbizonytalanság, s a félelem, az olló alsó részén csöndben küszködő többséget maradék jövőképétől is megfosztotta.  Az az összefüggő hazugságrendszer, amelyet még a pandémia is tetézett csak tovább rontotta túlélésünk esélyeit. A valódi hagyományaitól tudatosan megfosztott, valamit mégis őrző-védő fesztiválokban fuldokló sokaság, ez az agyonmotorizált, komfortba préselt, óvatos duhaj lakosság mára már egyre kevésbé mutatja egy egységes, erős nemzet képét.  Trianon évszázada tavaly csöndben, szinte észrevétlenül futott el a kertek alatt, diszkréten, feltűnés nélkül, mindenki mással volt elfoglalva. Elolvadt a jelenben a múlt…

„Nem hiszem, hogy egy nép sorsát csak politikailag lehet képviselni, különösen olyan időkben, amikor napról-napra gátlástalan túlzásokba csap át a hatalmi akarat és a politikai érdek.(…) Még egy mondat a trianoni megrázkódtatásról. Az elcsatolt területeket nem a győztesek kapták, hanem akik közel álltak a győztesekhez. (…) Amelyik nemzetnek nincs önálló szellemi élete, nem lesz igazán önálló kormánya sem.”(2)

Nem érdemes vitatni a fenti gondolatok igazságát, az alkotó művész és közéleti ember, Csoóri Sándor gondolatainak fájdalmasan időszerű aktualitását, az írástudó felvállalt erkölcsi felelősségét. És akkor sem képezi ez vita tárgyát, amikor az utóbbi három évtized politikai élete elég mostohán bánt a bizakodó, jóhiszemű irodalmárokkal, akik joggal érezhették egy idő után, hogy eltévesztették a házszámot, s hogy ez a mocsár nem az ő világuk. Hja, a morál, mint köztudott, már egy ideje nem politikai kategória…

„Márton Áron és Bibó István írásaiból egyértelműen kitűnik, hogy ők erkölcsi igényt támasztanak az értelmiségi szereppel szemben. Kitűnt, hogy a XX. századig átörökített magyar társadalomban az értelmiségi osztálynak a pozíciószerzés és pozícióőrzés volt öncélú törekvése, és rangjára büszke módon távolságot tartott a kétkezi munkából nehezen élő emberektől. Az értelmiségi szerepnek szellemi tulajdonságot kellett volna, és kell máig is felmutatni, de jórészt inkább pozícióban gondolkodó, materiális-hatalmi tényezők tapadtak hozzá. Az értelmiségi embernek, álljon a társadalom bármilyen szerény helyén, a világ jobbítása a feladata. (…) Akik népük ügyében járnak és dolgoznak, mellőzzék tehát a csalafintaság eszközeit. Legyen beszédük egyenes beszéd, a szavak fedjék pontosan a szándékot(…)” (3)

Bethlen István az, az államférfi volt, akire pontosan ráillenek a fenti szavak, és a „csalafintaságot” meghagyta a többieknek…, s valahol kicsit moralista is volt, s következetesen igaz, magyar ember. Manapság ritka konstelláció, mivel a politikus nem az igazságból él, mert az mindig rosszul fizetett errefelé, és ő szigorúan zsebre dolgozik, de ha realista és lélekben idetartozik, akkor akár születhetnek jó megoldások is, s a Bethleni-konszolidáció a legjobb példa erre. Ha értelmiséginek tekintjük, az elméletileg a közös ügyekkel foglalkozó politikust is, akkor a fenti sorok rájuk is kötelező érvénnyel bírnak. Sajnos napjaink politikai „valósága” ettől igencsak eltérő képet mutat. Éppen ezért a kérdés, amit manapság oly gyakran felteszek magamnak az, hogy hogyan sikerült ilyen mélyre zülleszteni az egykor még jelenlévő, méltán híres és példaértékű Bethlen-i  politikai morált?! Hogyan vált köddé az egységes nemzettudat, hogyan rombolták le a holddal váltakozó társadalmi rendszerek az egykor bennünk, velünk élő hagyományainkat annyira, hogy az egymásután következő, és egymás mellett élő generációknak ma már szinte semmi köze egymáshoz?!

Minden eltelt évvel egyre nehezebb lesz igazat szólnunk magunkról, a beteges kényszerek egyre fojtogatóbb légkörében. Mind jobban magával ránt az a szellemi téboly, amely eluralkodott a közéletben is. Az úgynevezett átlagember, amely minden korban elszenvedője, vagy szerencsésebb esetben túlélője volt a politika fékevesztett tobzódásának, ma sincs könnyebb helyzetben, kevésnek bizonyulhat az elmúlt évtizedekben szerzett rutin és tapasztalat. Nincsenek illúzióim, s lehet, hogy elegendő időm sem, hogy azt a bizonyos fényt megláthassam az alagút végén. De bízom abban, hogy megismerve egymásban magunkat „nem lövünk egymásra”, s nem válunk egy önbeteljesítő jóslat áldozataivá.  Ami erre reményt adhat, az elsősorban a Fennvaló különös kegyelme, hogy ismét életre rugdos bennünket, illetve kulturális hagyományaink még alaposabb megismerése, hogy abból kiindulva legyen esélyünk a jelen állapot megváltoztatására. Mert „…az igazi hagyomány mindig a legmegbízhatóbb információ a számunkra, hiszen a legfontosabb tényről, eredetünkről tájékoztat minket, s egyúttal figyelmeztet is az eredetünkre.”(2)  

Forrásmunkák:

1. Gróf Bethlen István: A bethleni konszolidáció gazdasági teljesítménye. Sikerek és máig ható tanulságok  Polgári Szemle 14. évf.1-3. szám, 2018. 138-159., DOI 1024307psz./2018.0812
2. Csoóri Sándor:Forgácsok a földön.  Széphalom Könyvműhely, 2001.
3. Virt László: A demokrácia szolgálatában- Párhuzamok Bibó István és Márton Áron gondolkodásában.   Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, 2021.