Egész életünk várakozás. Nincs olyan pillanat, amelyben ne lenne benne nyíltan vagy rejtetten a várakozás. Harcunk ellene reménytelen, holott szüntelen tevékenységgel küzdünk, hogy ne kelljen várni hiába.
Vajon mit , kit és miért várunk? Vajon nem érezzük, hogy várakozásaink teljesülése mindig elégtelen? Mégis várunk, mert szívünk nyugtalan. Mire, kire és meddig várjunk, hogy békességet találjunk? A hippói bölcs, Szent Ágoston megvallja: " Nyugtalan a mi szívünk, míg benned meg nem nyugszik, Istenem... "
Az Istenre várakozás szent, és ez a szent várakozás önmagában hordja annak a békességnek előízét, melyet egyedül Isten adhat, és Ő meg is adja. Isten-várásunk hiábavalóságtól átszőtt várásainkat célhoz segíti.
Most kérem az Olvasót, ne vegye meggondolatlan indulatnak, hogy közvetlen stílusban kérdezek, de ezek a kérdések önmagamhoz is kiáltások. Kérdezem: Várjuk, hogyan várjuk?... Legalább úgy várjuk az Istent,
- mint szülő gyermekét?
- mint gyermek apját, anyját?
- mint szerelmes szerelmét?
- mint beteg a gyógyulást?
- mint éhes az ételt, szomjas az italt?
Valóban, miként várjuk, várod, várom az Istent? Várjuk-e úgy legalább, mint
- véges a Végtelent,
- mint halandó a Halhatatlant,
- torz a Tökéletest,
- kérdések a Feleletet,
-részek az Egészet,
- esendő a Teljességet,
- sebesült az Orvost,
- igazságra szomjas az Igazságot,
- jóságra éhes a Jó
- teremtmény a Teremtőt,
-szépségre epedő a Szépséget, bűnös a Szentet,
- vétkes az Irgalmat,
- boldogtalan a Boldogságot,
- EMBER AZ ISTENT?!
Uram, van bennem vágyakozó várakozás, várakozó vágy. Embervoltom sír utánad, és örvendező reménnyel kereslek, várlak Istenem! Törekszem, hogy betöltsön a csönd, az alázat, a figyelő hallgatás, a feltétlen hit, az öröm, a remény, böjt és ima.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
