Azok a verskedvelők, akik a mai időkben a felületességen túl valamivel mélyebben merülnek el a kortárs irodalmi alkotások rengetegében, sajnálatos módon nem kevés alkalommal találkozhatnak azzal a felettébb bosszantó jelenséggel, hogy a magukat önfényező módon jelentősnek, jegyzettnek tartott szerzők valamiféle divatosnak hitt, vagy mondott mintát követve ugyanazt írják meg, -át, vagy éppen –le, akár ezredszerre is. Számukra a kapcsolat az olvasóközönséggel teljes mértékben jelentőségét veszti, hiszen csupán egymásnak, egy bizonyos belső-, „felsőkör” számára készítik a modernek és kortársnak gondolt műveiket. Így válik a szemünk előtt és a fülünk hallatára a nagynevű elődeink által ránk hagyott csodálatos és mesteri díszletekkel pompázó színpad egy közhelyektől hangos és ócska kellékekkel teleszórt silány játszótérré.

  Török József azon kevesek egyike, aki messzire kerüli ezt az utat, figyelmen kívül hagyja a fentebb említettek által megfogalmazott elvárásokat, akinek nincs senkifelé megfelelési kényszere, aki bátran vállalja önmagát, az olykor esendő, de mindvégig őszinte, egyenes embert.

„…Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát…”

  Ismerhetjük ezeket a sorokat József Attila Ars Poetica című verséből, és szembesülhetünk ezen gondolattal az immár második verseskötetét jegyző szerző alkotásainak olvasásakor is.

  Nem vitás, rendhagyó kötetet tart a kezében az az olvasó, aki veszi a fáradtságot arra, hogy elkísérje a versein keresztül Török Józsefet arra az útra, amit a költő az elmúlt, valamivel több, mint tíz év alatt bejárt, megélt. Ugyanis a művek nem valamiféle tartalmi, esetleg formai szemposztok alapján lettek szerkesztve, hanem szigorúan a keletkezési sorrendjük szerint. Ezáltal részesei lehetünk a költő adott pillanat béli legbenső lelkiállapotának, hiszen mint már a szerző első köteténél is megtapasztalhattuk, a kendőzetlen igazmondás és a valóság hű, bár szubjektív ábrázolása a költő fő erényei közé tartozik.

 Mindemellett olykor jóértelembe vett meghökkentő képekkel, fordulatokkal találhatja magát szemben az ember. Egy-egy pillanat, mozdulat, vagy jelenet ábrázolása anélkül mondható virtuóznak, teljességgel egyedinek, hogy bárfilé művészkedést, öncélú magamutogatást rejtene titkolt, vagy nyílt formában.

„…sorompó pálcája
tétlen szúr a tájba,
pezsgőszínű nyaram
szép vonatát várva…”

(Vér és arany)

  Török József költői világában a szó: élő anyag, lélek. A sokszor szikár, inas sorok alatt ott rejlik az a poétikus mélység, amely a gyakorta előkerülő ironikus, már-már bölcs gúnnyal színesített hanggal, az ösztönös szimbolika használatával, a többször is váratlanul megjelenő zavarba ejtő megoldásokkal megadják a versek erejét.  

  Szinte a teljes kötetet átitatja a szabadságvágy és az életszeretet, ezért mikor egy-egy vers után elmerengünk, ízlelgetjük az első pillanatban még karcosnak vélt, sziklatömörségű sorokat, már akkor is a sajátunknak érezzük azt a világot, amit Török József mutat meg nekünk. Szemernyi kétségünk sem marad avval kapcsolatban, hogy ez a valóság.  Mondhatni, ezek a művek tükröt tartanak elénk.

 „A próza olyan, mint az ablak, a költészet pedig, mint a tükör.” Jean-Paul Sartre

 Néha fájó a kép, máskor súlyosnak érezzük a terhet, de pontosan avégett hisszük el teljes egészében, amit olvasunk, mert fel sem merül bennünk, hogy be akarnának csapni minket. Az őszinteség nélküli bájolgás, a mesterkéltség, és az álmosoly pingálása közül egyik elem sem tartozik a szerző költői eszköztárához. Itt tisztességgel és becsülettel meghúzott, határozott ecsetvonások vannak.

S hiába, hogy „… keréknyomok közé tört utak kiszikkadt zátonyán…” járunk, az alkotó így válik hitelessé, az olvasó pedig elégedetté.

  A tartalmas mondanivaló mellett a versek formai és hangulati változatossága szintén nagy erénye ennek a kötetnek. A művek olvasásakor éppolyan természetességgel találkozhatunk a fanyar humorral, mint a magasztos gondolatokkal; a komor vonalakkal éppúgy, mint a legélénkebb színekkel megfestett formákkal; s az ősi magyar ritmusok mellett a modern dal motívumaival is egyaránt. Mindez a szerző kivételes sokszínűségére engedi következtetni az olvasót.

   Az egyedi és szinte követhetetlen asszociatív képesség Török József talán legjelentősebb védjegye. Számtalan versében tesz erről tanúbizonyságot. Váratlan húzásaival, a végletekig kihegyezett zárlataival, a kegyetlen erővel mellbevágó csattanóival olyannyira sajátossá, „törökjózsissá” teszi írásait, hogy azok ezer közül is beazonosíthatóvá válnak.

 „Most akarok és most kérek,
telem előtt egem kékebb,
sápadt Holdam elhalt álom,
kútba esett, nem sajnálom.

Horpadt fazék az ég alja,
alig van már zománc rajta,
ami pír van napnyugaton,
azzal magam megnyugtatom.

Seregélyek szőlőt loptak,
ijesztőnek ott a holnap,
a Megváltó ahol késik,
testek csúsznak el a késig.”

(Most akarok)

  A Partiumi Piskolton több mint hatvan évvel ezelőtt született, ma már Vetésen élő Török József az éppen adódó kedvezőtlen, vagy kedvezőbb körülmények ellenére is szigorú következetességgel megőrizte mind a mai napig a magyarságát, amellyel a Feljebbvaló áldotta meg őt. A hazaszeretet, az elődeink iránti végtelen tisztelet egyaránt olyan motívumok, melyek több alkalommal is visszaköszönnek a kötet verseiben.

   A Biblia szerint az ember eleve gyarló teremtmény. Éljük az életünket, és bár törekszünk a jóra, olykor hibázunk, vétkezünk, ilyen, vagy olyan módon olykor nem vagyunk képesek ellenállni a jelentéktelennek tűnő, vagy ne adj’ Isten, a jelentősebbnek tartott kisértéseknek. Ezen cselekedeteinket azután szégyelljük, titkoljuk, vagy egyszerűen letagadjuk, ki-ki jelleme szerint. A költő azonban valamivel másabb helyzetben van, hiszen bátorságától, egyenességétől függően, engedve a belső késztetésnek, utalva, vagy burkolt formában gyakorta beszél az esetlegesen megesett, elkövetett hibáiról is. Ezen gondolatok szellemében telitalálatnak tűnik a kötet címének megválasztása. Török József tisztában van az árnyékosabb oldalával is, vállalja azt, becsületének és lelkiismeretének köszönhetően bátran szembe mer nézni vele.

 Mint már említettem, Török József az elmúlt tizenkét esztendő terméseiből állította össze második verseskötetét, amellyel most a nagyérdemű elé áll, mintegy beteljesítve a kötet első versében tett ígéretét: „… amíg meg nem mérem magam.”

  Én személy szerint nem gondolnám, hogy sok aggódalomra lenne szüksége a végeredményt illetően. A költemények önmagukban remek alkotások, összességükben pedig teljes egészet alkotnak.

Ezen versek ismerete semmiképpen nem lehet az ember kárára egy olyan világban, ahol

„…Vastag fehér ólom nyomja,
feszíti szét az eget,
Krisztus ott a faluvégen
rozsdás kézzel kéreget.”

(Január 27.)

  Így bátran merem ajánlani akárki számára, hogy mélyedjen el az említett elmúlt időszak hol keserűbb, hol édesebb, hol szomorúbb, hol vidámabb pillanatai között; tekintsen bele abba a képbe, melyet Török József a tükréből látni enged.

Nagyszerű élményben lesz része, garantálom.