1991-ben jártam utoljára Pozsonyban, akkor is hivatalos úton. Egy kitűnő budapesti professzor jóvoltából képviseltem két egyetemista diákkal Magyarországot egy közép-európai identitástudatot boncolgató konferencián.
Már akkor is éreztem, hogy ez is csak egy szellemi szeánsz lesz az egykori magyar koronázó városban, hol a kisantant és Ausztria diákjai mondják el unalmas és üres frázisaikat mindarról, ami nem létezik. Ráadásul mintha az egyenes és tiszta beszéd is ki lett volna innen tiltva.
De mindez csak díszlete volt annak, amit azelőtt és azóta is sokszor megtapasztaltam: a kisebbrendűségi komplexusból felfakadó nemzeti gyűlöletnek.
Pozsony akkoriban sokban hasonlított a magyar nagyvárosokhoz; ugyanolyan lelakott, szemetes és igénytelen volt, mint általában a közép-európai városok, melyben eluralkodott a bolsevik igénytelenség és valljuk be férfiasan, a szláv eredetű nemtörődömség. Hogy Vaszary Gábort idézzem, csak az arab utcák lehetnek ilyen piszkosak és szagosak…
Most ugorjunk az időben előre tizenöt esztendőt.
Nemrégen kaptam egy képes könyvet ajándékba, mely Európát hívatott bemutatni. Magyarország után ösztönösen az egykori Tündérkerthez, ismertebb nevén Felvidékhez, mai nevén a Szlovák Köztársasághoz lapoztam. A könyv egy tájképet leszámítva régi magyar történelmi emlékeket mutat meg Szepesről, Bártfáról, Pozsonyról. Dicséretes dolog volt a fordítótól, hogy Felvidéknek, Pozsonynak, Bártfának, Szepesnek nevezi mindazt, mely egy évezreden keresztül( talán két évtizezred) magyar volt, magyar kéz emelte, magyar szív szentelte. Különös hasonlat jutott az eszembe.
Képzeljünk el egy embert, aki csalárd és törvénytelen módon megszerzi valakinek a házát. Beköltözik, de a házban minden a volt tulajdonosra emlékezteti. A bútorokat a tulajdonos faragta, a falakat a tulajdonos és a felesége, annak gyermekei, valamint azoknak a  szülei és nagyszüleiről fotózott vagy festett képek díszítik. A házban van kis kápolna, melyben a volt tulajdonos szakrális jelképei állnak; a falban néhány szerettének a hamvai vannak befalazva. Az ebédlőben a volt tulajdonos evőeszközei találhatók, a hálószoba még őrzi a gazda nyugalmának és szerelmének lassan foszló illatát. A toilette asztalon még az asszony tükre, fésűje és ékszerei ragyognak a késő est aranyló hangulatában, a kamrában még a gazda vágta fa áll zavarba ejtő hadrendbe, a dolgozószoba fiókjában még a gazda üzleti és szépen formált betűktől megszépülő szerelmes levelei sárgulnak, a falon a nagypapa negyvennyolcas honvédkardja lóg nemzetiszín bojttal a végében. A kert… nos a kert a volt tulajdonos által ültetett fák alatti allékkal szépült, a kis konyhakertben az asszony által ültetett konyhanövények, a virágoskertben a gyermekek által locsolgatott virágok sorakoznak. A könyvtárszoba polcain pedig Rákóczi, Kossuth, Széchenyi, Mikszáth, Arany, Móricz művei sorakoznak.
Kíváncsi vagyok, az új beköltöző milyen lelkiállapotba lenne, ha nincstelensége okán lehetetlen lenne bármit is kidobnia, s e falak közt kell leélnie az életét. Valószínűleg megőrülne.
Igaz, ő szerette volna, ha a volt tulajdonos megmaradt portájából újabb darabokat hasíthatott volna ki. Sőt, az lett volna számára a legjobb, ha az egykori nagygazdát földönfutóvá tehetnék, megmaradt portáit az összes szegény rokon közt szétoszthatták volna.
Aztán eszembe jutott, hogy a régi ősöket miért ne hazudhatná sajátjainak, az ékszereket saját asszonyára tűzhetné, a falakon vénülő festményeket és okleveleket sajátjaként hirdetné. Esetleg a régi gazda árva gyermekeiből kettőt neki kellene felnevelnie, ha már házát, kertjét, vagyonát ingyen kapta. Micsoda hamupipőkei sors várna arra két árvára. Mennyi ütleget, „kussolj”-t kapnának szerencsétlenek, ha esetleg azt mernék mondani, hogy mennyire hiányzik apus, milyen jó lenne édesanya kezét megfogni, a testvéreket megölelni…

De térjünk vissza oda, ahol elkezdtük. Kilencvenegybe, Pozsonyba… Rég letűnt nagyság, idegen beszéd, kosz, rendetlenség. Benézek a pozsonyi vár alagsorába. Émelyítő bűz, szeméthegyek, összefirkált történelmi falak. A város sötétbeborult, a Duna fekete örvénye beleveszett az éj fekete örvényébe. Mikor leszálltam Budapesten, misztikus-szépen fénylett az ötvenévnyi bolsevik terror által elcsúfítani akart metropolisz…
De Pozsony megmaradt mindannak, ami volt a tót uralom szomorú évtizedeiben. Fénylő drágakő a Duna hullámai felett, mely kifakult és elcsúnyult.
Megkérdeztem egy bennszülöttet. Rossz magyarsággal elküldött a másik irányba. A szemében megvetés és féltékenység. Aztán összebarátkoztam egy helybeli fiúval. Kikérte magának, hogy ő nem szlovák, hanem tót. Értetlenül bámultam rá. Annyit mondott, hogy a magyarok közt élő szlovákok értelmesebbek, mint északi rokonaik, s némileg azokat le is nézik. Historikus jelentőségű volt, amit mondott. Ma már talán ő sem mondana ilyet. De akkor elragadta az ifjúi hév és egy különös szimpátia, mellyel megajándékozott. Kitűnően beszélt magyarul, s a magyarságom miatt különös tisztelettel nézett fel rám. Később megtudtam, őt rendelték mellém, hogy vigyázzon rám. Kétségbeesetten rohanta körbe az óvárost utánam, mikor antikváriumot kerestem.
Később értettem meg az aggodalmát. Akkor tudtam meg, hogy a Pozsonyi Színház előtt egy visszataszítóan ízléstelen szocreál szobor előtt mindennap magyarellenes összecsődülés zajlik, mely kellően hangos. Itthonról részeges tivornyának hallatszik, onnan nemzeti kultúrharcnak illik minősíteni.
Mindenesetre találkoztam egy gyönyörű szőke lánnyal, akinek elirigyeltem tiszta és franciásan szép francia kiejtését és talán még ennél is különb német tudását. És megismerkedtem egy másik szlovák lánnyal, aki kikísért az állomásra.  Telt és erős lány volt szép arccal, nagy szomorú szemmel. Mivel nem beszéltük egymás nyelvét, karjánál csak a tekintete szorított jobban magához.
Arra gondoltam, hogy ott sem gyűlöl vagy vet meg mindenki…
Mert az előadásom anyagát a tolmácsommal erősen át kellett fogalmaznom. Pedig a professzor figyelmeztetett, hogy ha ezt előadom, kapával és kaszával fognak bennünket innen elkergetni. Így a szöveg némileg átalakult, hogy egy finom és tiszta tekintetű tolmácslány unszolásának engedve tovább finomodjék.
Ennek ellenére az előadásom az eredeti időkeret négyszeresét töltötte ki, s oly parázs hangulatot teremtett, melyet régen élhetett meg a Comenius egyetem fala…
Az osztrák küldöttség akkor távozott, mikor elmondtam, hogy a nagy bécsi kultúra nagyobbrészt a Magyarországról összeharácsolt bevételekből épülhetett. A meghívók pedig nem tudtak meggyőzni a nagy morva birodalom meséjével, mely körülbelül úgy viszonyul a valóságos történelemhez, mint a Gyűrűk ura meséje az angol históriához.

Azóta eltelt tizennyolc esztendő…
Azóta az egykori Tündérkert déli része a lassan kihaló felvidéki magyarság rezervátumává vált. Egy nőt azért vertek össze, mert magyarul beszélt. Jelképes lenne, ha nem jutna minden hétre, hónapra egy ilyen eset. Jelképes is lehetne, ha nem intézményesen vernének össze magyarokat, ha nem büntetnék néhány hét múlva a magyarságot azért, mert az anyanyelvét meri használni.
A kisebbrendűség és gyűlölet természetesen most is él. Ma már demokratikusnak hazudott intézménnyé vált ott, ahol a magyarság annak idején az európai jogokat lojalitásban messze megelőző kisebbségi törvényekkel nemcsak megtartotta a tót kisebbséget, hanem megerősítette, kultúrát adott neki. Ha hihetünk Varga Csabának, akkor még nyelvet is. Mert a régiek azt beszélik, hogy a szlovákok valójában a magyarok által behozott szolgák leszármazottjai, akik szégyellték rettenetes hangzású nyelvüket a magyarok előtt használni. Ebből a dédapáink által kocsisnyelvnek tartott dialektusból és a magyar szavak eltorzított változatából, valamint a cseh nyelv erős hatásából lett a mai szlovák.
Fellapoztam a Wiegler-féle világirodalom-történetet. Az alapos német tudós – rólunk meglepő módon igen sokat tud – nem ismeri a szlovák irodalmat.  Egyetlen régi irodalomtörténet sem említi.
A monarchia korabeli felvidéki magyar olimpikonok ma már szlovák sportolókká alakultak át, s nem kell sokat várnunk arra, hogy nagy magyar hírességeink egy része úgy jár, mint Hunyadi Mátyás a román tankönyvekben , vagy éppen a mi Jedlik Ányosunk, aki ma már a tót délibábtudomány reprezentatív alakja.
Az más csak fájdalmas valóság, hogy a szlovák nemzeti himnusz egy Bartók által is kanonizált magyar népdal, melyet a bolti szarka fájdalmas sunyiságával ugyanúgy elloptak a nagy szlovák identitás aranyásói.
Pozsony ma biztos szebb lehet, mint akkor volt. De félek, hogy ma már kellemetlenebb magyarként odamenni, mint kilencvenegyben volt. Szeretném újból megérinteni a pozsonyi koronázási templom ódon falát, mely száz év múlva valószínűleg a hatalmas, Európa által rettegett morva királyok számára épült koronázási templommá lesz. Úgy, ahogyan a magyar címer is a hármas halommal szép lassan áthasonult…
Az én Pozsonyom – minden nacionalizmus nélkül is – magyar. Talán egyszer visszatér. De akkor én már biztos nem élek.