Már sokszor mondtam, írtam, most ismétlem: nagyon szeretem a francia, olasz, spanyol, angol klasszikusok mellett az orosz költőket.
Leginkább Jeszenyin, Fet, Tyutcsev áll közel hozzám, de én bizony szeretem az újabb generáció költőnőit is: a nagyszerű Anna Ahmatovát, Szilva Kaputikjant, Marina Cvetajevát - és itt van a nagyon szép, dekoratív költőnő, a tatár-olasz Bella Ahmadulina...



Az általam fentebb említett három nagy orosz költőóriás természetesen ismert.
De Ahmatován (és talán Cvetajeván) kívül a felsorolt remek költőnők majdnem ismeretlenek a széles olvasóközönség számára.
Nagy hiba.
Több figyelmet érdemelnének.
Teljes neve Izabella Ahatovna Ahmadulina, és 1937. április 10-én, Moszkvában született, orosz nyelven alkotó olasz-tatár származású költőnő, jól megkülönböztethető hang a poszt-sztálinista szovjet irodalomban. Tanulmányait 1960-ban fejezte be a Gorkij Irodalmi Főiskolán, azután Közép-Ázsiában utazgatott. Felvették ugyan a Szovjet Írók Szövetségébe, de megalkuvást nem ismerően egyéni költészete rosszallást váltott ki a hatalom köreiben, emiatt publikálási gondjai is voltak. Költőtársához, Jevgenyij Jevtusenkóhoz hasonlóan, akinek az 50-es években felesége volt, felolvasó estjei több ezer főnyi hallgatóságot vonzottak.
Minden itt idézett Ahmadulina verset Rab Zsuzsa értő tolmácsolásában élvezhetünk, aki nem csak a tatár-olasz-orosz költőnőt, de Ahmatova legtöbb versét is lefordította.
Ahmadulináról Jevtusenko így ír egy 1955-ben megjelent orosz költészeti antológia szerkesztőjeként:
„Moszkvában született. Elődei - anyai ágon Oroszhonban megtelepedett olaszok, köztük Stopani nevű forradalmár, akiről egy utcácskát el is neveztek Moszkvában. Apai oldalról - tatárok. Amikor 1955-ben Ahmadulina első versei megjelentek az Október folyóiratban, rögtön megértettük, igazi költő jött el közénk. Mikor még ebben az évben beiratkozott az Irodalmi Főiskolára, ott királynő lett, belé volt szerelmes minden ifjú költő, köztük jelen antológia összeállítója is, aki később első férje lett. Tehetségén lelkendeztek az idősebb nemzedék költői és Bella Paszternakkal ugyan egyszer találkozott, de nem volt bátorsága bemutatkozni neki. Miután elsajátította a "jevtusenkós" aszonáns verselést, hirtelen átfordult egy egészen más oldalra- suttogásokhoz, zizzenésekhez, meghatározhatatlansághoz, megfoghatatlansághoz. Ugyanakkor nem osztom Wolfgang Kazak nézeteit, amikor költészetét apolitikusnak nevezi. Az apolitikus mintegy politikai közömbösséget jelent. Ahmadulina költészete, no és viselkedése is inkább antipolitikus. A "Jelabuga", a "Szent Bertalan éj", a "Mese az esőről" verseitől nem tudod elválasztani az - úgy mondanám - intim polgáriságot, amit átjár minden elutasítása, ami politika, ami lealacsonyítja és elpusztítja az embereket. Ahmadulina törékeny, gyengéd keze aláírt mindenféle levelet, ami csak felidézhető a disszidensek és más bajbajutott emberek védelmében. Ahmadulina meglátogatta a száműzött Szaharovot, megtalálta azt a férfias erőt, mellyel áttörte a köré vont rendőri kordont. Ahmadulina elegáns prózát ír, amelyben a téma fölé helyezi a nyelv finomságait, amúgy verseiben is. 1989-ben neki, a meggyőződéses antipolitikus kötőnek ítélték a Szovjetunió Állami Díját. Ahmadulina az Amerikai Művészeti Akadémia dísztagja."
Ezek tehát Jevtusenko szavai, de Ahmadulina versei még többet elárulnak nekünk.
Fiatalon kezdett verselésbe, tehetsége nagyon korán megmutatkozott, és mindig tudta: költő akar lenni. Bármi áron.
A Belép a lány című verse nem hagy kétséget a fiatal tatár lány elszántságáról:

- Tizennyolc- mondja újra. - Engemet
odahaza, nálunk, nem ért meg senki.
De nem baj! Tudom, még költő lehet
belőlem! - Sír, az arcát el se rejti.

Szeretem, ahogy néz, sötét-vadul,
s hogy fájásig mohó, s jólelkű mégis.
Mosolygok. Rég volt-e, hogy valahol
így álltam én is, így beszéltem én is?

A Némaság című versében megejtő őszinteséggel szól az író ember fájdalmainak legnagyobbikáról, és ugyanakkor érthetünk ezalatt egy egészen másfajta, kínzó fájdalmat is, mely árnyékot satíroz egy asszony szívére:
[...]
Fuldokolva magam áltatom,
hogy fizetni lesz még alkalom,
törlesztem, amivel tartozom,
nektek, téli fák, a szűzhavon!

Ütőerem lüktet lázasan.
Még egy választásom hátha van:
mindabban, amire nincs szavam,
testet öltök egyszer én magam.

Ahmadulina nagyon szép, feketén égő szemű asszony volt, sok férfiszív dobbant meg láttán.
...de ha egy nő már nem szeret, akkor nagyon kíméletlen sorok születnek: az Ez a szeptember... egyfajta orosz „elbocsátó szép üzenet":

Nincsen miért találkoznunk: elég
bonyolultak úgyis a szövevények.
Elhaladsz előttem, s amerre mégy,
ősz fejedhez narancs növények érnek.

Ördög vigye a jövő hónapot -
az október küszöbén azt kívánom.
Adj szabadságot nekem végre, hogy
lehessen győznöm, győznöm s bosszút állnom.

Az orosz líra sokszólamúsága ma már egy cseppet sem vitatéma. Ahmadulina költészete - csaknem olyan erősen, mint Ahmatováé, - meghatározó hang volt, nem is kicsit. Volt ebben finom, női politikai szembenállás a szörnyű érával szemben, melyben élt, és melyben igen gyakran háttérbe is szorult...
Egy kihalt téli üdülőben - ez a címe annak a versének, amely látszólag és címéből ítélve röpke idill. Talán leíró költeményre számítunk. Aztán rájövünk: az idill nagyon is pillanatnyi, a végtelenbe zárt és megtartó szándék sokkal szélesebben pásztáz.

Ájultan és létünk-tudattalanul
aludni csöndes ágon, mint az alma,
nem tudva testünkről, melyet vadul
cibál idegen, nyers erők hatalma!

Nézd a gyümölcsöt - benne mi lehet:
nedvek, színek és izmok lüktetése,
zajlik benne százféle művelet,
de maga ügyet sem vet az egészre.

Neked pedig, mint rosszgyerek-csapat,
fejedre nő tulajdon testi léted,
csínyjétől nem védheted magad,
szövevényét bogozhatod - nem érted.

[..]

Kihalt vidék. Magányom elmerül
tetőig érő nagy hó rejtekében.
Élek magam, és mégsem egyedül:
tüdőm két szárnya repked, döng a vérem,

mosolygok néha, aztán pulzusom
vergődik pilleként, markomba zártan...
De jó, hogy él valaki - suttogom -
a néptelen, halotti csöndű házban!

A történelem és az elnyomás zúgatta fanfárok mellett Ahmadulina költészetében mindig az a fajta különös intimitás is jelen van, mint amit én Ahmatovánál is annyira szeretek...És jelen van még az áhítatos csönd is és a tipikusan női, könnyűkezű, sóhajtásnyi líra.
Ennek egyik legfénylőbb állócsillaga, a legnagyobb kedvencem Ahmadulina összes verse közül, - az, amely úgy simul hozzám, akárha magam írtam volna, - már ha én is tudnék ennyire szépen verset költeni... Az Igéző című verse...Nem hiszem, hogy ehhez a vershez bármiféle kommentárt kellene fűznöm.
Ez a vers mintha én lennék.

Értem ne sírjatok! Majd megleszek!
Szelíd fegyencnő, boldog koldusasszony,
délszaki lány, kit jeges szél csap arcon,
szentpétervári hektikás kisasszony
a sárgalázas Délen - megleszek.

Értem ne sírjatok! Én megleszek!
Magas párkány szélén botolgó sánta,
korhely, ki roggyan kocsma asztalára,
Szűzanya arcát festegető, árva
istenpingáló mester - megleszek.

Értem ne sírjatok! Én megleszek!
Tudós diáklány, fején vörös boglya -
az én viharzó fürtjeimet hordja,
s betéve tudja mind, a kis bolondja,
a verseimet - benne megleszek.

Értem ne sírjatok! Én megleszek!
Irgalmasnővér-irgalmas magányban,
halálos-harci egy-nap a világban,
a magam porzó csillagsugarában,
vagy így, vagy úgy - valahogy megleszek!