A modern magyar irodalom – valljuk be férfiasan – szinte semmi kapcsolatot nem tart a magyarsággal.
Üvegházban tenyésztett, életidegen és leginkább aljas.
Ha az irodalomban jártas olvasó visszatekint arra a korra, mely nem volt ment az irodalmi vitáktól, még ezekben a késhegyig menő tollharcokban is látott valami nemességet, idealizmusból fakadó nagyvonalúságot, s némi humanizmussal fűszerezett empátiát.
Ma nincsenek viták, a tenyészirodalmunk sem nem magyar, sem nem európai, s még arról is meggyőződtem, hogy a legkevésbé sem irodalom. Mivel törpévé zsugorodott, ezért vitáknak sincs helye.
A régi nagyjaink: Alszeghy, Féja, Farkas Gyula, Pintér Jenő mindig számon kérték az erkölcsöt és a patriotizmust. Ma elég ahhoz a nemzetidegen és degenerált szellemi csoportosuláshoz tartozni, amelynek semmi más feladata nincs, mint hogy végleg lezüllesszen mindent, ami nemzeti, erkölcsös, vagy egy magasabb rendű szellemiségből nyeri testnedveit. Ez a magyar irodalom fonnyadt kóró, egy elrészegült szellemi nihil mellékterméke
Spirók, esterházyk, kertészek, partinagyok kora ez…
De a várak ma sem bevehetetlenek, s mivel nincs nemzeti szellemű kritika, ezért idegen országok tüzérsége kénytelen ide lődözni. A válaszreakció is könnyen megjósolható.
Ugyanis megszólalnak a magyar újságok is. Szokásuk szerint halkan és elnagyoltan, intellektuális lózungok párolognak a megbújtatott cikkek trágyadombjaiból.
.
Előbb Kertésszel kapcsolatban lehetett olyasmiket hallani, hogy egyik barátja Csacsifogat című írását vélhetőleg vagy feltehetőleg ellopta. Kertész amúgy sem kegyeltje a magyar olvasónak, hiszen nem szereti, nem tiszteli – ma már látható – kényszerű hazáját. A plágiumbotrány kirobbanásakor a liberalizmus teljes arzenálját bevetve megmentette az óriás műfogsora mögé hízott írót mind a nemzetközi, mind a hazai botránytól…
„Még egyetlen tolvaj se állította, hogy becsvágyból lopott volna, inkább azért, mert pénzre volt szüksége. Valóban elképzelhető, hogy Kertész Imre a Csacsifogat című darabomat nem becsvágyból lopta el, hanem mert pénzre volt szüksége. Holott az ő esetében a becsvágy sem kizárt, hiszen neve a magyar színpadi világban addig teljességgel ismeretlen volt.
Nagyszerűen kalkulált, ezt el kell ismerni. Én disszidens voltam, így jogaimat nem tudtam érvényesíteni. Ő sok pénzt keresett a darabbal és jó nevet szerzett magának a színházi körökben. (Ki ismerte Kertészt a Csacsifogat előtt?)
(…)
Engem, a Csacsifogat szerzőjét mélységesen felháborít, hogy a plágiumbotrány kirobbanása előtt Kertész vadul dicsekedett ezzel a darabbal, most pedig lekicsinylően »durva gyalupadon készült kisipari terméknek« nevezi…”
Bármi is történt, Kertész megúszta az ügyet, ahogy azt a tucatnyi vádat, melyet hihető szavú emberek mondtak róla. Ugyanis Kertész mögött ott áll a Nobel-díj tekintélye, de még ennél is megrázóbb, annak az európaidegen szellemiségnek a médiaterrorizmusa, mely az elmúlt száz évben megmondta, hogy Európában mi számít irodalomnak, s mi az, ami nem…
Most Esterházyról látszik bebizonyosodni, hogy az irodalmi szarkaság egyik vezéralakja.
Már az sem volt újdonság, hogy a fürtös hajkupac mögé szemüvegesedő és intellektualitás látszatával hülyén pislogó Esterházy ellopta a Magyarországon kevéssé ismert szerb-magyar-zsidó Danilo Kis novelláját.
Természetesen Esterházynak erre is van magyarázata.:
„Azonnal tudtam, hogy valami olyamit olvastam, amelyhez alapvető közöm van. A magam önző módján ezt úgy fogalmaztam, hogy ez a novella az enyém, az én írásom, noha ő írta, s szerencse, hogy ő írta, mert én elrontottam volna, mert én nem tudtam volna a szövegben előforduló »esterházy« szót az itt szükséges egyszerűséggel kezelni. Végig a kilencvenes években egy, mondjuk így, családregényt írtam, amelyben az említett szó nem jelentéktelen szerepet játszik. Közben, a hosszú kilenc év alatt sokszor éreztem ennek a Danilo-szövegnek a segítségét. [...] Nem túlzás azt mondani (legföljebb szerénytelenség), hogy a Danilo-szöveg az, amelyből kihajtott az én 800 oldalas regényem.”
De az újabb botrány németföldről süvít ide…Sigfrid Gauch állítása egyszerű, Esterházy egy teljes fejezetet emelt át 1979-es Apanyomok című regényéből. Gauch megtoldja vádját azzal, hogy Esterházy műfordítója nem fordította vissza németre Esterházy művében a kölcsönzött szöveg magyar fordítását, hanem a német eredetiből szó szerint beleillesztette azt.
Lothar Müller, a Süddeutsche Zeitung irodalomkritikusa némi iróniával csak annyit jegyez meg, hogy a Harmonia Caelestisben fellelhető irodalmi tolvajkodás miatt több szerzőt anyagi kár is ért.
Esterházy egyszerűen a tenyészszellemiség retorikájával válaszolt, ahogy szellemi tejtestvére is hasonló helyzetekben hasonlóképpen tett. Míg az utóbbinak „őszödi beszéd”-ként elhíresült szellemi ürüléke szenvedélyes igazságbeszéd, addig Esterházy más kontextusba helyezte a kölcsönzött szövegeket.
S mivel a két embernek azonos a szellemi eredője, ezért mindketten az őszödi beszéd kapcsán újra egyesülnek.
„Ez ugyanaz a tahóság, vagy inkább fegyelmezetlenség, sőt civilizálatlanság; a miniszterelnöké annyival jobb, hogy az "otthoni", informális beszéd volt, s mint ilyen a helyén. Ha szerencsénk volna, ez most nem nagyon látszik lenni, akkor ez a mostani botrány, maga a Gyurcsány-beszéd elgondolkoztatna minket a saját hazugságainkról. Nem a másikéról, a magunkéról. Megint ott vagyok, ahol már sokszor: hogy mondjuk el, nem másnak, magunknak a saját történetünket. Nem ezt a rossz pártpolitizált rizsát, amivel etetjük - magunkat. Ha a baloldal a sátántól való, ha Gyurcsány egy Kim Ir Szen vagy ki, az nem kritika, az semmi, üres beszéd. Amire a válasz is üres. Üres az üresre, öncsalás az öncsalásra válaszol.”
(Esterházy Gyurcsány őszödi beszédéről)
A modern magyar irodalom útja a magyargyűlölettől a pofátlan irodalmi szarkaságig befutotta azt az utat, amely a magyar olvasónak immáron követhetetlen.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
