Remélem, az új esztendő sem fogja elvennni erős belső indíttatásomat - jobban mondva régi, megszokott klaviatúrámat, - melyen azt a sorozatot írom nagy szeretettel és lelkesedéssel, melyben vallok legkedvesebb költőimről, íróimról, akik bensőm legrejtettebb zugaiban is megpendítik a legérzékenyebb húrt, és hosszan hangzanak lelkemben.
Még nem fogytam ki a „vallani-valóból", még nagyon sok mindenkiről-mindenről van valódi mélyről fakadó és az igaz, őszinte szó hangján elmondható gondolatom.
Ma csak nagyon röviden, pár sorba sűrítem mondandómat, - sok fontosat még csak érintve sem - tehát a teljesség igénye nélkül szólok egyik nagy-nagy kedvencemről, ha nem a legkedvesebbről...Azt hiszem, csak Tóth Árpád előzi meg mostanai "alanyomat".
Vannak emberek, akik nekem a „zsinórmérték", az etalon, akikhez igazíthatom szívem dobbanását - amint leírtam ezt a mondatot, érzem azonnal a pátoszt benne, - de vállalom. Épp csak megközelítő formai hűséggel, de azt hiszem eléggé megalapozott, ámde szubjektív hangon tudok én ezen nagy emberek méltatásáról írni, - és semmiképpen nem verselemzést. Hiszen ehhez én nem igazán értek...
Csupán az elragadtatás és a főhajtás jut nekem, és az, hogy valamiképpen nyomot hagyjak nagyszerűségükről - legalábbis azokban, és bármily kicsikét is, - akik olvassák e sorozatot.
Ma például Kosztolányi Dezső van „velem"...
Nagyon sokszor és sokat „menekülök" Kosztolányihoz. Talán csak Tóth Árpád előzi meg őt e nagy rajongásomban és csodálatomban.
Nagy merészség lenne bármiben is Kosztolányihoz hasonlítanom magamat, legmélyebb álmomban sem merném ezt megtenni. Ám van valami, amiben egyezünk. Kosztolányi Szabadkáról került Budapestre, és végzetesen beleszeretett a fővárosba. Egy levelében, amit Juhász Gyulához írt, Szabadkát „unalmas, poros és unott" városnak nevezi, míg Budapestet édes mostohaanyjának szólítja, amely tűzhelyet, édes szerelmet és barátságot adott neki. „A zaja italom volt, bőrfeketítő korma arckenőcsöm, az utcán tántorgó kéjlánya arám. Áldott legyen mindörökre." - írja.
Nos én, a tősgyökeres debreceni, aki több évtizeden át Debrecen nagy szerelmese voltam, - mára már igazi budapestinek vallom magam...Nagyon szeretem Budát...
Fájdalom, de több hasonlóság - sajnos! - nem található fel közöttünk.
Ő hatalmas költő volt, kötete állandó kísérőm, esszégyűjteménye fénylő jelzőtáblái életemnek, ami arra int és figyelmeztet szüntelenül: írni így kell! Szép magyar nyelven, ékes szavúan, tisztán, érthetően, megkérdőjelezhetetlenül. Mint ő tette.
Nekem ezt adja, üzeni, írja Kosztolányi Dezső.
Oly gyakran forgatom verseskönyvét, hogy magam is meglepődöm: néha ott nyílik ki, ahol éppen kell. Azt olvasom, ami éppen a legjobbkor, a legtöbbet tesz a napomhoz...
Ma itt tárult szét a régi, agyonolvasott, szürkefedelű könyv, egy nem túl ismert, de számomra sok-sok gyönyörűséget suttogó vers:

Beszélő boldogság

Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
Neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
csupán neked, a semminek beszélek.

S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
mely a vadember mellkasában tombol
és a halál vas-ajtaján dörömböl,

most megszületsz belőlem és dalomból,
minthogy kitörve rég bezárt körömből,
ujjongva megteremtelek örömből.

(1935. Számadás)

Inkább gyanítom, mint tudom, hogy néha Kosztolányi igenis megírt helyettem egy-egy verset: annyira magaménak érzem. E fenti szonett akár az én szilveszteri számadásom is lehetett volna, ha az év fordulóján tennék számadást, és ha volna tehetségem ezt ennyire szépen kifejezni... Sajnos nincs...Valószínűnek tartom, hogy Kosztolányi szavainak felületi jelentésükön kívül van egy rejtett kódtartalma is, amely csak azokhoz jut el, akiknek érzelmi háztartása ezt képes befogadni és ekkor ez a kód feltöri önmagát. A vers varázsának titka, hogy élő-eleven voltában adja át az érzések, a bizonyosság szépségének bonyolult gazdagságát ebben a 14 sorban. A zeneisége szívünkre írja magát, mely minden strófában új dallamot kezd, vagy éppen áthajlik a következő verssorba, de mindig egyformán nyugszik el...
Minden igazi, nagy költemény túléli az időt. Új árnyalatokat, pompázatos színeket kap az évek folyamán, érik, nemes veret festi meg betűit, akár e vers befejezése - „ujjongva megteremtelek örömből" - úgy csendül meg bennünk minden olvasás után, mint egy győzelem-istennő örömittas hangja, akár a hajóorron álló büszke és gyönyörű Niké.
Ez a nagyon szép, választékos hangú, utolsó három sorában különlegesen mély reményt, bizakodóan örömöt csillantó tizenhárom szó; de az egész költemény - költészetünk legszebb alkotásainak antológiájába kívánkozik.
Talán túl elfogult vagyok e verssel.
Kéretik ezt elnézni nekem.