Jöttem én, miként levél a fákra,
elszállt azóta számtalan tavasz.
Sok-sok emlék most a búcsúzásra,
mint vérző sebre ócska sebtapasz.
Vizsgálgatnak steril neonfényben,
de más mi aggaszt, el kell mondanom.
Közeleg a perc, hogy megítélnek,
s a javításra nincs több alkalom.
Ember vagyok, bántottam, ki bántott,
és törtem össze én is már szívet.
Istennek sem tűrtem el a láncot,
és kötöttem pár kétes üzletet.
Távozom, most szólok utoljára,
egy kicsit félek, kicsit izgulok.
Kész a film, vetítik nemsokára,
tudod azt, amelyikben én vagyok
a főszereplő és az összes álma,
a kisfiú, a délceg katona,
vőlegény a menyasszonyra várva
s a gyermekével játszó apuka.
Az, aki ott sört iszik magába',
a kopasz úr, a tollat koptató.
Öreg bácsi bő rövidgatyába',
s megkönnyezem, mert olyan megható.
Indulok, tán leszek még itt egyszer,
egy másik ágon más színű levél.
Tengerben hal, szárazföldön ember,
vagy néhány könnycsepp egy lány tenyerén.
Fölülről majd rátok visszanézek,
még itt leszek, de ott már érkezem.
Alattam csend, sápadt gyertyák égnek,
és int még egyet könnyű szellemem.
2015/2025

|