 | | | 2026. október 14. szerda, Helén napja. Kalendárium | 
Október hónap – Őszhó – Magvető hava
Október a Gergely naptár előtt az év nyolcadik hónapja volt, melyre neve is utal. A latin octo szóból származik, melynek jelentése : nyolc....
| | 
Minden korszak türelmetlenül várja költőzsenijét függetlenül attól, hogy maga a kor irodalmi szempontból mennyire termékeny. És a zseni, mint valamiféle természeti tünemény - megérkezik. Hol a felelőtlen ünneplések fortissimójával, hol az elvakult felháborodás lármájával. Más korokban csendesen és kényszeredetten jő el, hogy majd az örök elkésők emeljenek neki glóriát....
| | 
1906-ban épült meg Rákóczi rodostói házának másolata, a fejedelmet is ekkor temették el a dóm kriptájába. 1910-ben 44 211 lakosából 33 350 magyar (75,4%), 6547 szlovák, 3189 német, 453 lengyel, 227 cseh és 210 ruszin volt. 1918-ban elfoglalták a cseh terroregységek, 1919 június 6-án a magyar hadsereg foglalta vissza, majd a Clemenceau-jegyzék értelmében kiürítette a Magyarországot uraló bolsevik hazaárulók bűnbandája. 1920. június 4-én trianoni békediktátummal hivatalosan is Csehszlovákiához került. A tót államhatalom fasisztoid politikájának következtében a magyarság aránya 5%-ra csökkent, míg a város a szocreál torzók telepítésével eltótosodott. Regionális központi szerepét Magyarországon Miskolc vette át....
| | Vízbe-nézőn, könnyel szemem szögében, hát ittmaradtam, újra egymagam. A búcsuzást kiálltam, vége van, de most, hogy elment, zsibbadoz a vérem.
Hiszem, neki sem jó, a búcsuzónak, de - bár lelkében önvád is harap - új jég alatt találja őt a holnap. Mit kezdjen az, ki helyszinen marad? ... | | | | 
MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. ...
| |
Ahhoz, hogy 1956 miértjeire kielégítő válaszokat kapjunk, részletesebben kell megismerkednünk előzményeivel.

David Irving brit történész, a kommunisták és a liberálisok meghamisította történelem egyik legjelentősebb újraértékelője, 1981-ben megjelent, ’56-os forradalmunk és szabadságharcunk igaz történetét egyedülálló alapossággal ismertető, magyarul is hozzáférhető könyvében („Felkelés”) leszögezi, hogy 1956 előzménye nem az SzKP Huszadik Kongresszusa, még csak nem is az 1953-as berlini felkelés volt, hanem a Vörös Hadsereg hazánk földjére lépése a második világháború során.
De persze régebbre is visszanyúlhatunk, 1919-re, a 133 napos zsidó csőcselékuralomra. Addig a magyar nemzet nem ismerte a zsidó Marx és Lenin tanításait, miként a kiegyezés utáni korszak társadalmi elégedetlenségeit meglovagoló szociáldemokraták áligazságait sem. Nálunk nem volt kommün, mint Párizsban, 1871-ben. Ami ellenben 1919-ben történt hazánkban, megmutatta, mennyire nem legenda, amit a Zsidó Világszövetség 1910-ben meghirdetett: Ausztria-Magyarországot fel kell darabolni, és Magyarország földjén zsidó államot kell létrehozni. A magyar nemzet természetes ellenállása miatt ez megbukott ’19-ben, miként ’56-ban is. Utóbb nemcsak azért, mert még emlékeztek a Lenin-fiúk és a Szamuely-Samuel Tibor és terroristái, a Cserny-különítmény soha nem feledhető gaztetteire, hanem azért is, mert a két világháború közötti negyedszázadban még volt magyar nemzet, amelyet nemzeti öntudat és keresztény szellem jellemzett, és arculatát olyanok határozták meg, mint vitéz nagybányai Horthy Miklós, Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint. Védték 1944-1945-ben, ha kellett, gyermekfejjel fővárosunkat, és logikus, hogy 1956-ban sem tettek mást, hiszen az ellenség mindkét esetben ugyanaz volt, a ...
| | 
Most került ki a nyomdából Hauber Károly A verselemzés iskolája című könyve. A kötet szakmailag igényesen, egyszersmind érthetően és érdekesen vezet be a versértelmezésbe. Nem csupán azt mutatja meg, hogyan közelíthetjük meg egy-egy alkotás témáját, szerkezetét, hangzását, szóhasználatát, mondatszerkesztését, képalkotását, a beszélő pozícióját és a keletkezés körülményeit, de segít az értékelésben, és vezérfonallal szolgál a dolgozatíráshoz is.
Valamennyi középiskolás (különösen az érettségi előtt állók), minden magyartanár, magyar szakos egyetemista és versszerető ember érdeklődésére számot tarthat.
A könyv megrendelhető az animakonyv.hu honlapon:
https://www.animakonyv.hu/index.php?
BODY=BookInfo&OP=details&ID=146223&VISIT=1
A linkekre kattintva beleolvashatunk a könyv tartalomjegyzékébe és két fejezetébe:
https://drive.google.com/file
/d/13HxL8c6ZoAhAF3g6eUBnzZWAqePo9VRE/view
https://drive.google.com/
file/d/1WvF6FQ-md0e_osBhWgA_80kF1psgJmAM/view
... | | 
A Képzet Merő szemmel, mint egy halott, két kart fűzve egymásba sejtek ollykor egy hajnallott fényt az elkábulásba. Ugyan mi az? El-elfoszlik előlle a semmi ó leple; s ha nézem, széjtoszlik ...
| | Herbert von Karajan, aki maga is zongoraművészként indult, különös kötődést mutat a nagy orosz zeneszerzőkhöz, különösen Csajkovszkijhoz. A Mester a nagy szimfóniákat többször is lemezre vette mind az EMI, mind a DECCA és a DG gondozásában, s a Csajkovszkij híres b-moll zongoraversenyt háromszor is rögzítette. ... | | - Agneszka Holland több életrajzi film után forgatta le Beethoven 9. szimfóniájának időszakába helyezett filmjét elsősorban Beethovenről; de talán inkább magáról szól. Filmjének főhőséül fiktív alakot választ, aki a Maestro mellett él, takarít, fürdet, mosogat, vizeletet önt ki. Egy fiatal és tehetséges hölgy, aki a zene lényegét akarja megtanulni a Mestertől, rájön hogy a zsenialitás egyszeri és megismételhetetlen jelenség, miközben maga is nagykorúvá érik. A film érdekessége, hogy a IX. szimfónia bemutatója a kecskeméti Katona József Színház színpadán készült, statisztákat pedig a kecskeméti pedagógusok énekkara szolgáltatta. ... | | Ferran kitűnő érzékkel ragadja meg a hangulatokat, nála a természet főszereplővé lép elő, de a belső terek hangulata is megragadó. A végtelen tájképekben semmiféle giccses, túlfotografált öncélúság nincs. Marina Hands érzékeny és érzéki játéka annyira magával ragadó, arcának a legapróbb rezdülése tökéletesen visszadja a belső felindultságot, a vágyat vagy a boldogságot. ... | | A nagy olasz direktor egyik legjobban sikerült irodalmi adaptációja Charlotte Bronte 1847-ben megjelent regénye. Kitűnő alakítások, nagyszerű hangulat, csodálatosan áradó érzelmek teszik egészen rendkívülivé ezt a nagyszerű történetet. ... | | | | Beküldés Kedves Látogató! Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk! | | | | | Beállítás Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva. | | |
 |
Állókép | | 
Nagyon jól emlékszem - már erősen szürkült, amikor itthonról késve, sietősen elindultunk, és leültünk egymás mellé a buszon. Ha nem jött volna pontosan a járat, akkor a ház mellett parkoló piros Astrát, jóbarátom autóját kértem volna el, és lóhalálában viszlek ki az állomásra....De szerencsénk volt: ahogy a kapun kiléptünk, a busz kék orra feltűnt a fordulóban. Szorongtunk; minden idegszálamban éreztem, hogy Te sem vagy nyugodt. Sűrűn az órádra néztél, és a jármű néha felvillanó kijelzőjére is ideges pillantásokat vetettünk. Elkésünk... A gondolat is rémülettel töltött el. Már csak 28 perc... A vonat 28 perc múlva indul. Rajta kell lenned...! Ültem melletted és éreztem széles vállad, tested melegét a kabát alatt...vagy csak képzeltem...? Olyan jó: még legalább egy fél órát együtt vagyunk. Erre a gondolatra elmosolyodtam és oldalról rád néztem. A megszokott, kedves arcél. Mennyire szeretem szépen, ezüstösen őszülő halántékodat, és a borostádat is. Bár, ha nincs...- akkor is szeretem makacs, férfias álladat. Láttam, mennyire ideges vagy, próbáltalak nyugtatni, közben éreztem, hogy kevés a meggyőződés a hangomban. Vajon észrevetted...? Hisz annyira ismersz...Mind a ketten tudtuk, hogy hamarosan el kell szakadnunk egymástól, de most úgy tettünk, mint aki erre nem is gondol. Egy megállóval hamarabb leugrasztottalak a buszról, nevetve, futva és átlósan szeltük át a zebrát. Míg a busz kifordul egy nagy kitérővel a szívbetegen, eszelősen lüktető, mégis örök forgalmi dugóval vert Moszkva térre, addigra mi a hatoson ülünk és már csak néhány megálló... Még 8 perc... A villamoson szemben ültünk, és kicsit előrehajolva néztük egymást hosszan, melegen. Vészesen közeledett az elválás, már nőtt a gombóc a torkomban. Próbáltunk fesztelenül csevegni, de mindketten tudtuk, most vért sajtolunk a körmünk alól, hogy kibírjuk, ami ránk vár. Alig állt meg a villamos, leugrottunk, és a vezető orra előtt mintegy átlódítottalak az éppen zölden villogó lámpa fényében a zebrán. Én ottmaradtam a járdaszigeten. Mi soha nem búcsúzunk. Abban állapodtunk meg, hogy semmi integetés, szívszaggató búcsú-jelenet. Ha itt az idő - Te erre, én arra, és visszanézni tilos. Így talán könnyebb... És ekkor valami furcsa dolog történt. Én ott álltam a nyüzsgő, áradó embertömeg kellős közepén, néztem utánad megkövülten, az emberek lökdöstek, súrolták a karomat - mindenki sietett vagy inkább rohant. Ekkor Te átértél, megfordultál, és valami lágy, simogató, teljességgel megnevezhetetlen, apró és tétova integetést küldtél felém...Csak egy pillanat volt. Csak egyetlen egy rövidke pillanat... De az idő ekkor megállt. Mintha egy hangfogó üveglap csúszott volna lassan közénk és a világ közé. Körötted is zúdult, hömpölygött ezen a koraesti órán a hazafelé tartó emberek sokasága, de Te ott álltál - mégis -, egyes-egyedül, fekete kabátodnak a szürkeségbe kellett volna olvadnia és eltűnnie - de nem... Csak Te álltál ott, senki más... Mintha előtted, mögötted, melletted - a kép kimerevedett volna... Meg mernék rá esküdni: még hang sem volt a Nyugati téren. Csak süket csend, pedig a járművek az orrom előtt száguldottak, amint a lámpa zöldre váltott. De hangot, zajt nem hallottam, semmit. Ott álltál egy röpke másodpercig - ezredévig...? a sűrű tömegben - és mégis egyszál magadban. Rajtad kívül senkit sem láttam. Csak azt a tétova és kedves kézmozdulatot... Majd megfordultál - és már el is nyelt a hatalmas, tátott szájú, kékes-zöld Eiffel-kapu. A kép még mindig - akár egy diafilm -, ...áll. Mint amikor a DVD-lejátszón megnyomom a pause gombot és a film egy adott pillanatban kimerevedik. Semmit sem érzékeltem. Álltam, mint egy szobor, érzelmi alárendeltségem cáfolhatatlan bizonyítékaként. Elérted a vonatot, elmentél. Mint akit kifosztottak, úgy éreztem magam - vagy amikor egy csodás dallamot hallgatok, és a legszebb résznél valaki kikapcsolja a készüléket. Automatikusan a telefonhoz nyúltam, és felhívtalak, meggyőződni arról, hogy a vonaton vagy-e...? Az utolsó pillanatban léptem a szerelvényre... - mondtad. A hangod szomorúan csengett - a nekem olyan kedves és jólismert szép mélybarna tónussal -, igyekeztél titkolni, hogy kedvetlen és bánatos vagy. De annyira ismerem minden hangszíned, az összes hajlatával együtt, mely teljes térfogatával még ma is a dobhártyámon ül, hogy pontosan tudtam, Te is épp annyira valószínűtlennek érezted azt a múlhatatlan pillanatot, amikor megállt az idő nekünk. Pár másodpercre kiestünk ebből a dallamtalan világból. A villamoson leültem, arcomat a hideg üvegnek döntöttem, és megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Micsoda giccs, micsoda elcsépelt kijelentés! Mind a mondat, mind a jelenet... Pedig tudtam, hamarosan újból jössz, újra együtt leszünk, és mégis. Rettenetesen hiányoztál már abban a percben, amikor a szerelvény éppen csak kigördült Veled a pályaudvarról. A zötyögő, kedvesen öreg sárga villamoson egy ősz hajú néni aggodalmasan és együttérzően érdeklődött: - Fáj valamije, kedveském? - csak ingattam a fejem és megpróbáltam rámosolyogni. Azt hiszem, nem sikerült. A hazáig vezető útból csak egy-egy jelenet akad fönn emlékezetem lyukas szűrőjén. Ez a kicsit csípős, november végi nap belemaródott a tudatomba. Régóta tudom, hogy csak a magány engedélyez zavartalan boldogságot vagy boldogtalanságot. Ritkán esik meg, hogy egy egyszerű búcsú ennyire erős lumineszkáló körvonalakkal kísértsen még a mai napig is. Már tél van, elmúlt a karácsony is, közeledik hamarosan a télutó, ami már a tavasz ígéretét hozza el nekem. De még hideg, dércsípte hajnalok, ónos eső, viharos szél és hűvös éjszakák lengik be Budát - és én tele vagyok hiányjelekkel, annyira várom a tavaszt. Ám ez az egykori, novemberi este és búcsúnk emléke a feledhetetlenség pontosságával él bennem és idegeimben lappang, mert akkor és ott a légüresen maradt hely szívóhatása felborította lelki háztartásomat. ...Azóta is ilyen minden egyes elválás Tőled. De ahelyett, hogy becsapnák előttem a könyvet, mindig tovább olvashatom a következő fejezetet. Mindig várlak, és Te mindig megjössz. Vérátömlesztő erő vagy.

Budapest, 2005. novembere - 2006. januárja
|
| | | | | Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást! | | |
|
| |  | |
Könyvajánló | | |  | |