Nagyon jól emlékszem - már erősen szürkült, amikor itthonról késve, sietősen elindultunk, és leültünk egymás mellé a buszon. Ha nem jött volna pontosan a járat, akkor a ház mellett parkoló piros Astrát,  jóbarátom autóját kértem volna el, és lóhalálában viszlek ki az állomásra....De szerencsénk volt: ahogy a kapun kiléptünk, a busz kék orra feltűnt a fordulóban. Szorongtunk; minden idegszálamban éreztem, hogy Te sem vagy nyugodt. Sűrűn az órádra néztél, és a jármű néha felvillanó kijelzőjére is ideges pillantásokat vetettünk.
Elkésünk...
A gondolat is rémülettel töltött el. Már csak 28 perc... A vonat 28 perc múlva indul.
Rajta kell lenned...!
Ültem melletted és éreztem széles vállad, tested melegét a kabát alatt...vagy csak képzeltem...? Olyan jó: még legalább egy fél órát együtt vagyunk. Erre a gondolatra elmosolyodtam és oldalról rád néztem. A megszokott, kedves arcél. Mennyire szeretem szépen, ezüstösen őszülő halántékodat, és a borostádat is. Bár, ha nincs...- akkor is szeretem makacs, férfias álladat.
Láttam, mennyire ideges vagy, próbáltalak nyugtatni, közben éreztem, hogy kevés a meggyőződés a hangomban. Vajon észrevetted...? Hisz annyira ismersz...Mind a ketten tudtuk, hogy hamarosan el kell szakadnunk egymástól, de most úgy tettünk, mint aki erre nem is gondol.
Egy megállóval hamarabb leugrasztottalak a buszról, nevetve, futva és átlósan szeltük át a zebrát. Míg a busz kifordul egy nagy kitérővel a szívbetegen, eszelősen lüktető, mégis örök forgalmi dugóval vert Moszkva térre, addigra mi a hatoson ülünk és már csak néhány megálló...
Még 8 perc...
A villamoson szemben ültünk, és kicsit előrehajolva néztük egymást hosszan, melegen. Vészesen közeledett az elválás, már nőtt a gombóc a torkomban. Próbáltunk fesztelenül csevegni, de mindketten tudtuk, most vért sajtolunk a körmünk alól, hogy kibírjuk, ami ránk vár.
Alig állt meg a villamos, leugrottunk, és a vezető orra előtt mintegy átlódítottalak az éppen zölden villogó lámpa fényében a zebrán.
Én ottmaradtam a járdaszigeten.
Mi soha nem búcsúzunk.
Abban állapodtunk meg, hogy semmi integetés, szívszaggató búcsú-jelenet. Ha itt az idő - Te erre, én arra, és visszanézni tilos. Így talán könnyebb...
És ekkor valami furcsa dolog történt.
Én ott álltam a nyüzsgő, áradó embertömeg kellős közepén, néztem utánad megkövülten, az emberek lökdöstek, súrolták a karomat - mindenki sietett vagy inkább rohant.
Ekkor Te átértél, megfordultál, és valami lágy, simogató, teljességgel  megnevezhetetlen, apró és tétova integetést küldtél felém...Csak egy pillanat volt. Csak egyetlen egy rövidke pillanat...
De az idő ekkor megállt.
Mintha egy hangfogó üveglap csúszott volna lassan közénk és a világ közé.
Körötted is zúdult, hömpölygött ezen a koraesti órán a hazafelé tartó emberek sokasága, de Te ott álltál - mégis -, egyes-egyedül, fekete kabátodnak a szürkeségbe kellett volna olvadnia és eltűnnie - de nem... Csak Te álltál ott, senki más...
Mintha előtted, mögötted, melletted - a kép kimerevedett volna...
Meg mernék rá esküdni: még hang sem volt a Nyugati téren. Csak süket csend, pedig a járművek az orrom előtt száguldottak, amint a lámpa zöldre váltott. De hangot, zajt  nem hallottam, semmit.
Ott álltál egy röpke másodpercig - ezredévig...?  a sűrű tömegben - és mégis egyszál magadban. Rajtad kívül senkit sem láttam. Csak azt a tétova és kedves kézmozdulatot...
Majd megfordultál - és már el is nyelt a hatalmas, tátott szájú, kékes-zöld Eiffel-kapu.
A kép még mindig - akár egy diafilm  -, ...áll. Mint amikor a DVD-lejátszón megnyomom a pause gombot és a film egy adott pillanatban kimerevedik.
Semmit sem érzékeltem. Álltam, mint egy szobor, érzelmi alárendeltségem cáfolhatatlan bizonyítékaként. Elérted a vonatot, elmentél. Mint akit kifosztottak, úgy éreztem magam - vagy amikor egy csodás dallamot hallgatok, és a legszebb résznél valaki kikapcsolja a készüléket.
Automatikusan a telefonhoz nyúltam, és felhívtalak, meggyőződni arról, hogy a vonaton vagy-e...? Az utolsó pillanatban léptem a szerelvényre... - mondtad. A hangod szomorúan csengett - a nekem olyan kedves és jólismert szép mélybarna tónussal -, igyekeztél titkolni, hogy kedvetlen és bánatos vagy. De annyira ismerem minden hangszíned, az összes hajlatával együtt, mely teljes térfogatával még ma is a dobhártyámon ül, hogy pontosan tudtam, Te is épp annyira valószínűtlennek érezted azt a múlhatatlan pillanatot, amikor megállt az idő nekünk. Pár másodpercre kiestünk ebből a dallamtalan világból.
A villamoson leültem, arcomat a hideg üvegnek döntöttem, és megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Micsoda giccs, micsoda elcsépelt kijelentés! Mind a mondat, mind a jelenet...
Pedig tudtam, hamarosan újból jössz, újra együtt leszünk, és mégis. Rettenetesen hiányoztál már abban a percben, amikor a szerelvény éppen csak kigördült Veled a pályaudvarról.
A zötyögő, kedvesen öreg sárga villamoson egy ősz hajú néni aggodalmasan és együttérzően érdeklődött: - Fáj valamije, kedveském? - csak ingattam a fejem és megpróbáltam rámosolyogni. Azt hiszem, nem sikerült.
A hazáig vezető útból csak egy-egy jelenet akad fönn emlékezetem lyukas szűrőjén.
Ez a kicsit csípős, november végi nap belemaródott a tudatomba.
Régóta tudom, hogy csak a magány engedélyez zavartalan boldogságot vagy boldogtalanságot. Ritkán esik meg, hogy egy egyszerű búcsú ennyire erős lumineszkáló körvonalakkal kísértsen még a mai napig is.
Már tél van, elmúlt a karácsony is, közeledik hamarosan a télutó, ami már a tavasz ígéretét hozza el nekem.
De még hideg, dércsípte hajnalok, ónos eső, viharos szél és hűvös éjszakák lengik be Budát - és én tele vagyok hiányjelekkel, annyira várom a tavaszt.
Ám ez az egykori, novemberi este és búcsúnk emléke a feledhetetlenség pontosságával él bennem és idegeimben lappang, mert akkor és ott a légüresen maradt hely szívóhatása felborította lelki háztartásomat.
...Azóta is ilyen minden egyes elválás Tőled. De ahelyett, hogy becsapnák előttem a könyvet, mindig tovább olvashatom a következő fejezetet. Mindig várlak, és Te mindig megjössz.
Vérátömlesztő erő vagy.

 Budapest, 2005. novembere - 2006. januárja