2025. október 25. szombat,
Blanka, Bianka napja.
Kalendárium

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

Ahhoz, hogy 1956 miértjeire kielégítő válaszokat kapjunk, részletesebben kell megismerkednünk előzményeivel.

David Irving brit történész, a kommunisták és a liberálisok meghamisította történelem egyik legjelentősebb újraértékelője, 1981-ben megjelent, ’56-os forradalmunk és szabadságharcunk igaz történetét egyedülálló alapossággal ismertető, magyarul is hozzáférhető könyvében („Felkelés”) leszögezi, hogy 1956 előzménye nem az SzKP Huszadik Kongresszusa, még csak nem is az 1953-as berlini felkelés volt, hanem a Vörös Hadsereg hazánk földjére lépése a második világháború során. De persze régebbre is visszanyúlhatunk, 1919-re, a 133 napos zsidó csőcselékuralomra. Addig a magyar nemzet nem ismerte a zsidó Marx és Lenin tanításait, miként a kiegyezés utáni korszak társadalmi elégedetlenségeit meglovagoló szociáldemokraták áligazságait sem. Nálunk nem volt kommün, mint Párizsban, 1871-ben. Ami ellenben 1919-ben történt hazánkban, megmutatta, mennyire nem legenda, amit a Zsidó Világszövetség 1910-ben meghirdetett: Ausztria-Magyarországot fel kell darabolni, és Magyarország földjén zsidó államot kell létrehozni. A magyar nemzet természetes ellenállása miatt ez megbukott ’19-ben, miként ’56-ban is. Utóbb nemcsak azért, mert még emlékeztek a Lenin-fiúk és a Szamuely-Samuel Tibor és terroristái, a Cserny-különítmény soha nem feledhető gaztetteire, hanem azért is, mert a két világháború közötti negyedszázadban még volt magyar nemzet, amelyet nemzeti öntudat és keresztény szellem jellemzett, és arculatát olyanok határozták meg, mint vitéz nagybányai Horthy Miklós, Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint. Védték 1944-1945-ben, ha kellett, gyermekfejjel fővárosunkat, és logikus, hogy 1956-ban sem tettek mást, hiszen az ellenség mindkét esetben ugyanaz volt, a ...

Október hónap – Őszhó – Magvető hava
Október a Gergely naptár előtt az év nyolcadik hónapja volt, melyre neve is utal. A latin octo szóból származik, melynek jelentése : nyolc....

 

1849. október 6.: a magyar történelem egyik leggyászosabb napja. A tizenhármakat, az 1848-49-es szabadságharcban hősiesen küzdő magas rangú katonai vezetőit végezték ki Aradon a császár pribékjei. Rájuk emlékezünk a mai napon. ...

Minden korszak türelmetlenül várja költőzsenijét függetlenül attól, hogy maga a kor irodalmi szempontból mennyire termékeny. És a zseni, mint valamiféle természeti tünemény - megérkezik. Hol a felelőtlen ünneplések fortissimójával, hol az elvakult felháborodás lármájával. Más korokban csendesen és kényszeredetten jő el, hogy majd az örök elkésők emeljenek neki glóriát....

1906-ban épült meg Rákóczi rodostói házának másolata, a fejedelmet is ekkor temették el a dóm kriptájába. 1910-ben 44 211 lakosából 33 350 magyar (75,4%), 6547 szlovák, 3189 német, 453 lengyel, 227 cseh és 210 ruszin volt. 1918-ban elfoglalták a cseh terroregységek, 1919 június 6-án a magyar hadsereg foglalta vissza, majd a Clemenceau-jegyzék értelmében kiürítette a Magyarországot uraló bolsevik hazaárulók bűnbandája. 1920. június 4-én trianoni békediktátummal hivatalosan is Csehszlovákiához került. A tót államhatalom fasisztoid politikájának következtében a magyarság aránya 5%-ra csökkent, míg a város a szocreál torzók telepítésével eltótosodott. Regionális központi szerepét Magyarországon Miskolc vette át....

 A tragikus hirtelenséggel elhunyt Karl Richter nemcsak az egyik legnagyobb orgonaművésze volt a korának, hanem az egyik legnagyobb dirigense is. Talán Bach vagy Handel esetében nem túlzás azt mondani, a legnagyobb.

Bach remekműve, mely a zenetörténet számára még mindig kérdéses mű a keletkezése szempontjából, vitathatatlanul a legnagyobb értékét tekintve. Otto Klemperer a nagy zsidó-német karmester mondta a H-moll miséről, hogy az emberiség történetének legnagyobb alkotása.

...

Vízbe-nézőn, könnyel szemem szögében,
hát ittmaradtam, újra egymagam.
A búcsuzást kiálltam, vége van,
de most, hogy elment, zsibbadoz a vérem.

Hiszem, neki sem jó, a búcsuzónak,
de - bár lelkében önvád is harap -
új jég alatt találja őt a holnap.
Mit kezdjen az, ki helyszinen marad?

...
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Etűdök - 3. A boldogság előállítása
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, fejét hátradöntve a támlán, két lábát pedig szemben, az asztal szélén pihenteti. A behúzott függönyön át, ahogy áttör a fény, mintha a szoba lemondana a színeiről, és minden a fekete-fehér árnyalataiban játszana, így csak a kontrasztok, az árnyalatok érvényesülnek.

Megfigyelem a lába ujjától a feje búbjáig. Jó témát szolgáltat ebben az ekrü fényben, így óvatosan előveszem a fényképezőgépet, elkattintom, de mintha megérezné a szándékomat, felém pillant. És mintha bosszúsággal kevert meglepetés jelenne meg a tekintetében, de nem bánom, mert ettől érdekesebb a kompozíció.

- Nem ér! - szól rám, majd mégis megenyhül.

- Szeretem megörökíteni, ami tetszik. Az utókornak. Azt bizonyítja, volt valaki, akit valamiért megragadott egy pillanat.

- A fényképek nem inkább arról szólnak, amit vagy akit megjelenítenek?

- Természetesen, arról. De valami az alkotónak is jár.

Felnevet.

- Jogos - mondja.

Örülök, hogy jól érzi magát, egy kis vidámságot csempész a hétköznapjaimba. Apránként csepegtetve belém az életkedvet.

- Ricoeur remek előszót írt egy fotóművész albumához. Azt mondja, a fénykép feladata nem csak az, hogy idővel felismerjük, ki az eredeti modell rajta, hanem az is, hogy felfedezzük. De ehhez úgy kell néznünk, mintha nem ismernénk. A jó fénykép olyan, mint egy olvasnivaló szöveg. Ez a fénykép olvasata. Így számomra mindig elmesél egy történetet.

- Az én képem vajon mit mesél majd? - kérdezi magától.

Kétoldalt lefelé görbíti a száját. Ettől olyan, mintha aggodalom fogná el. Jól áll neki.

Kicserélem a CD-t. A Stabat mater után a Tenebrae responsories következik.

- Nem tudom, hogy vagy vele, de mindig az tetszik jobban, amelyiket éppen hallgatom - mondja.

- Hozzám közelebb áll a Tenebrae.

Mellé ülök, a másik fotelbe. Átteszi a lábát az ölembe.

- Meggyúrod? Szeretném!

- Persze - mondom.

Aztán hirtelen elrántja, mert először csiklandós, majd mégis erőt vesz magán. Elnyújtózik, becsukja a szemét, átadja magát a zenének. És persze a masszírozásnak. Nem akarom megtörni a hatást, így csendben maradok.

 

"Amicus meus osculi me tradidit signo:

Quem osculatus fuero, ipse est tenete eum..."

 

Néhány perc után mégis megszólal:

- Én mindig úgy gondoltam Istenre, hogy szeretnék közelebb kerülni hozzá. Bár a közelebb kerülést nem egyszerű magyarázni. De ha egyszer megtörténne az ugrás, ahogy Kierkegaard mondja, megszűnne-e a félelem, a reszketés?

- Nem értem azokat, akik önként választják, mégis félnek, reszketnek Istentől. De hogy a kérdésedre válaszoljak, akiknél megtörtént az ugrás, és egy életen át kitartanak, nem kell félniük és reszketniük. A nincs mitől félnem állapotnál pedig nincs jobb a világon.

- A szeretteinek elvesztésétől mindenki retteg - mondja.

- Szomorúak vagyunk. És ez természetes. De csak abban az esetben rettegünk, ha nem volt teljes az az élet.

- Van olyan, hogy teljes élet? Elmondhatja ezt valaki magáról?

Kissé szkeptikus a kérdés, de belátom, van alapja.

- Előfordulhat. Viszont nem feltétlenül kell tudni erről. Teljes az élet, ha úgy érezzük, hogy már mindent megtettünk. Vagy ha már nincs több tennivalónk e földön. Attól függ, melyik irányból nézzük. Wilder áldozatai például, akik alatt leszakadt a híd, eljutottak az életük egy olyan pontjára, ahonnan már csak a halál maradt. De erről mit sem tudtak.

Látom, kutat a gondolataiban.

- Ó, Wilder! Valóban.

Befejezem a masszírozást, rácsapok a combjára. Kicsit feljajdul és grimaszt vág.

- Hozok valamit inni - mondom.

Kiveszem a jeget a hűtőből, beteszem a poharakba, vodka-martinit készítek. Egyiket felé nyújtom, elveszi, belekortyol, majd a poharat az asztalra teszi, maga mellé.

- Miért van az, hogy nálad mindig békességet érzek és nyugalmat?

- Talán, mert békés vagyok és nyugodt - mondom.

- Bizonyára. De nem csak erről lehet szó.

- Akkor talán az tetszik, ami itt körülvesz. Itt minden én vagyok.

- Igen, minden összhangban van veled. A könyveid, a zenék, amiket lejátszol nekem. A tárgyaid. A cetlijeid a hűtőmágnes alatt, amik nem arról szólnak, hogy valamit ne felejts el, hanem mind valamilyen jó szöveg, amit hirtelen leírtál. Itt minden a helyén van, és mégsem. Csak pont annyira, amennyire kell, hogy az ember ne érezzen rendetlenséget. Itt azt tehetek, amit szeretnék. Beszélnem sem kell, ha épp nincs hangulatom hozzá. Akár olvashatok is, szinte bármit, ami az eszembe jut, mert a polcokon megtalálom. Bármeddig hallgathatom Bach vagy Mozart darabjait, a kanapén fekve, ábrándozva, és tudom, hogy te sem unatkozol közben. Ilyenkor velem vagy, de mégsem. Mégis érzem, hogy akármelyik pillanatban képes lennél a gondolatmenetem fonalát felvenni, ha akarnám. Mintha kiszakadnék a valóságomból, ha nálad vagyok. Lelassulok és megnyugszom.

- Köszönöm szépen! Ez jólesik - mondom.

- Nemrég osztálykiránduláson voltam a gyerekekkel. Bementünk egy templomba. De előtte megkértem őket, viselkedjenek normálisan. És mit ad Isten, mintha a gyerekek megilletődtek volna, pedig máskor alig tudom leállítani őket. Talán a templom hűvöse tette a kinti hőség után. Meg az illat. A padsorok megnyikordulása. Fentről, az ablakokból beszűrődő fények. Az öregasszonyok csoszogó lépte. A térdeplők imái odabent csatornát nyitnak Istenhez, odakint pedig az emberek a hétköznapi őrület lenyomatai, megfertőzve az anyagi szféra kikerülhetetlen valóságától. Nem volt valami híres-nevezetes templom, de a Mária szobor! A legszebb Mária arc volt, amit valaha láttam. Ott, abban a templomban, a szobrot nézve, megmozdult bennem valami. Egyben végtelen gyöngédséget, békességet is éreztem. És ekkor eszembe jutottál. Mert olyasféle nyugalom szállt rám, amit csak itt érzek… Nem tudom, hogy akarhatok-e ennél többet.

Nézem a száját, az arcát. Tekintetének tónusa mintha megváltozott volna. Hangja mintha remegni kezdene. Már ismerem annyira, hogy észrevegyem a mikrorezdüléseket is.

- Nem tudom, hogy valaha is mondtak-e ennél szebbet nekem - válaszolom.

Mellé állok, lehajolok hozzá, megcsókolom a feje búbján, óvatosan a karjaimba veszem, hogy átvigyem a hálószobába.

Biztonságból átöleli a nyakam.

- Hé! Nehogy leejts! - figyelmeztet nevetve.

- Nyugodj meg! Vigyázok rád.

 
Pécs, 2018. július 12.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007