Debussy-t hallgatok, Reverie L. 68. Fülhallgató a fülben, mobil a zsebben. A korlát vasára támaszkodom, elszívok egy cigarettát. Éjfél felé járhat. Kezd elcsendesedni. Nézem a város apró fényekkel kirajzolt tervrajzát. Gyerekkoromban nem volt jelentősége ennek a látványnak. Mára megtanultam értékelni.

Mintha lebegnék. Vagy repülőn szállnék le, s én lennék a pilótafülkében.

Szemben a Siklósi út hosszú egyenes fénycsíkja. Mint egy repülőtér leszállófénye.

Ettől balra a temető sötét téglalapja. Próbálom felsorolni az ott nyugvó családtagjaimat, rokonokat, barátokat, ismerősöket. Hosszúra nyúlik már a sor.

Talán csak nagy átverés az élet! Amikor meghalunk, majd felébredünk valahol, és elcsodálkozunk, hogy milyen hosszú álom volt! A meghalás a valódi felébredés lenne!

Egész életemben ragaszkodtam a helyhez. Ehhez a városhoz. El sem tudtam képzelni, hogy máshol éljek. Mára viszont szűknek érzem, mint amikor az ember kinő egy ruhát. Valahogy elfogytak a lehetőségek. A város nyújtotta élvezetek. A barátok. A szerelmek. Vagy csak én változtam meg.

Nem akarom befejezni ezt a napot! A zene is tart még, átvált ugyan Silvestrov 2. bagatelljére, s belefér még egy cigi is - lelkiismeret-furdalás nélkül teszem. Gyufa sercen, apró láng lobban. Nekem úgyis csak a hangulat kelléke. Soha semmire nem tudtam rászokni.

Meleget párolog a város. A mai az utolsó kánikulás nap volt. Idefent remek a vegetáció. Odalent, a városban, ahogy mondani szoktuk, még biztos zajlik az élet. Elképzelem: valahol a téren ülök, mint régen a barátokkal, fiatal koromban, s várjuk, hogy bejussunk a Mecsek bárba. Néha hiába, ilyen tájékban mindig teltház volt. Főleg szombat éjjel. Irigykedve hallgattuk a kihallatszó zenét. Persze az óvatosan odanyújtott pár száz Forint többnyire besegített minket.

Eszembe jut a számtalan elszalasztott lehetőség.

Legalább megtanultam volna élni!

S most?!

Nézem, hogyan játszanak a fények odalent, s próbálom a nap utolsó perceiből kicsikarni a maradék kis hangulatot.

Pécs, 2020. szeptember 6.