Amint Edit hazaért, végig rohant az egész lakáson és sietve szélesre tárta az összes ablakot. Ennek ellenére továbbra is úgy érezte, menten megfullad. Ideges mozdulatokkal gombolta ki a blúzát és az izzadtságtól átnedvesedett ruhadarabot a fotel felé hajította. Célt tévesztett, nem törődött vele, otthagyta a szőnyegen.
Nem sokkal ezután hosszú perceken keresztül dörzsölte magát a zuhany alatt, miközben a gondolatai örült sebességgel kavarogtak a fejében. A mai szörnyűséges reggel és délelőtt képei váltották egymást az időrendet tekintve kusza összevisszaságban. Volt, egy pillanatra úgy hitte, lemoshatja magáról az iszonyat, az ijedtség és a fájdalom szinte elviselhetetlen ragaccsá összeállt elegyét, mely az elmúlt órák alatt beleitta magát a bőrébe, a hajába. A következő pillanatban viszont felfogta, mindez lehetetlen. Sokkalta mélyebben fészkel az benne. Nincs az a tusfürdő, nincs az a szivacs, amivel bármi is eltüntethető lenne onnan.
Az étkezőbe félve lépett be. A szék ugyanúgy hevert felborulva. A széttört csésze darabjai ott csillogtak a járólapon mindenfelé. A kiömlött kávé sötétbarna foltjai, mint apró tócsák sorakoztak az étkezőasztal lábai között. Most vette csak észre, hogy Ernő mobiltelefonja a fal mellett hever a képernyőjével lefele. Nem foglalkozott vele. Leült a feldőlt szék mellettire, rákönyökölt az asztalra, s miközben a fejét a két tenyerébe temette, érezte, hogy a könnyei végig csurognak a csuklóján.
Néhány órával korábban, miután a fürdőszobában befejezte a hajszárítást, még belenézett a tükörbe, és egy halvány mosoly kísérete mellett ezekkel a szavakkal biztatta magát: „Egyelőre elmegy, majd délután befejezzük, nyugalom”.
Az étkező ajtajában hatalmasat sikoltott. A férje ott feküdt a földön elterülve.
- Jaj, Istenem, mi van veled, drágám, Úristen!
Egyetlen ugrással a férfi mellett termett. Letérdelt, úgy hajolt fölé. Látta, hogy a szemei nyitva vannak, s mintha még egy pislantást is látni vélt volna. Hallotta, ahogy a férje levegőt vesz, látta, mint emelkedik, majd süllyed a mellkasa. Azon nyomban visszarohant a hálószobába, az ágya melletti éjjeliszekrényről felkapta a telefonját és hívta a mentőket.
A kórházban az idegőrlő várakozás végeláthatatlannak tűnő percei csigalassúsággal vonszolták magukat. A rémisztő kétségbeesésnél csupán az őrjítő bizonytalanságot érezte elviselhetetlenebbnek. Minduntalan felpattant a helyéről mihelyst kinyílt egy ajtó a folyosón. Türelmetlenül és reménykedve várt arra, hogy az épp kilépő orvos, nővérke őt keresse, felé forduljon, vele óhajtson beszélni. Később mérhetetlen fáradtság tört rá, mintha ez a tragédia minden erejét elszívta volna. Így végül szinte meglepetten pattant fel a kényelmetlen műanyag székről, mikor a nevén szólították. Zavart és tagadhatatlanul ijedt arckifejezéssel nézett a hozzá lépő orvosra.
- Jó napot kívánok, Dr. Lakos Pál vagyok!
- Nagy Edit. Jól van a férjem? – kérdezte érthető sürgősséggel. – És persze, jó napot, elnézését kérem – tette hozzá.
- Persze, persze, ez természetes – pillantott rá együtt érző tekintettel az orvos és barátságos mozdulattal Edit karjára tette a kezét. - Úgy gondolom, a nehezén túl vagyunk. Sikerült stabilizálni az állapotát. Reménykedünk. Egyelőre folyamatos megfigyelés alatt tartjuk. Néhány óra múlva többet fogok tudni mondani.
- És most? – kérdezte kétségbeesett hangon.
- Azt tudnám javasolni - folytatta komoly arccal az orvos -, menjen haza, pihenjen egy keveset, úgy gondolom, nem fog ártani. Jelen pillanatban erre van a leginkább szüksége, higgyen nekem. Délután öt óra környékén Jöjjön vissza és akkor beszéljünk újra.
Ernő telefonjának csengő hangja rángatta vissza a jelenbe. Felkapta a földön heverő mobilt és fogadta a hívást. A munkahelyéről keresték a férfit. Meg-megbotló hangon elmesélte a történteket, majd szabadkozott, hogy mindeddig elfelejtett odaszólni, végül pedig megígérte, hogy ha délután többet tud, mindenképpen jelentkezik. Rákattintott a befejezés jelre és letette a készüléket maga elé az asztalra. A képernyő elsötétült, majd mindjárt felvillant rajta egy folyamatban lévő Messenger-beszélgetés. Nagy valószínűséggel az, melyet Ernő épp a rosszulléte pillanatában folytatott. Edit talán életében nem látott annyi kérdőjelet, mint amennyi ott sorakozott most előtte a Klárika29 által küldött üzenetben. Értetlenül nézte a mobilt, majd a kezébe vette. Jócskán feljebb kellett görgetnie a csevegést, hogy annak az elejére érjen.
Amennyiben nem lett volna személyes érintettsége, ha nem érezte volna magát sorról sorra haladva mindinkább becsapottnak, a végletekig megalázottnak, akár még szórakoztatónak is találta volna az igazán szellemesen megfogalmazott, jóértelemben vett kétértelmű kérdésekkel és válaszokkal telt beszélgetések sokát, amelyek összességükben egy egyértelműen beteljesedett titkos viszony verbális lenyomatai voltak. „Már nagyon várom a délutánt”. Igy szólt Ernő utolsó üzenete, amelyre Klárika azt válaszolta, hogy „Hidd el, én is így vagyok vele, édesem”. Ezek után egy félórával, merthogy Ernő nem válaszolt, kezdődtek Klári véget nem érő kérdőjelei.
Ha mindeddig rosszullét gyötörte, akkor most mondhatni, mindez hatványozódott. Szédülni kezdett, hányingere támadt és olyasféle erejű lüktetést érzett a halántéka mögött, mint még soha életében, s minderre ráadásul az éhség kíméletlen konoksággal kezdte mardosni a gyomrát. Az órájára pillantott, lassan dél és ő még semmit sem evett tegnap este óta, de tudta, hiába is próbálkozna bármivel, egy falat sem menne le a torkán.
Mára valami végtelenül egyszerű és egyben könnyű ebédet tervezett, hiszen délután egy jó kétórás autókázás várt rá, és ő teli hassal, teljességgel jóllakottan nem szeretett a kormány mögé ülni, mert ismerte magát, tudta, ilyenkor hamar elálmosodik, úgy vezetni pedig… Veszprémbe készült, ahol egy rendkívül fontos üzleti vacsorán kellett részt vennie a főnöke, a jómódú német ügyfél és annak ügyintézője társaságában. Korábban Ernővel úgy beszélték meg, hogy szobát foglal egy ottani panzióban, ott tölti az éjszakát, majd másnap délelőtt felveszi a Bakonyban a táborozását éppen befejező Petikét, a férfi tíz éves kisfiát. Ezek voltak a tervek, de hogy mindebből a történtek után mi fog megvalósulni, arról jelen pillanatban még fogalma sem volt.
Lassan öt esztendeje annak, hogy megismerkedett a férfival, aki egyedül nevelte a gyermekét. A fiú anyukája valahol Svédországban kezdett új életet. Az első három évben még jött egy-egy hónapra nyaranta, de utána váratlanul elmaradt. Valamiféle viharos szerelem állt a háttérben, Edit ennyit tudott Ernőtől és nem kérdezősködött. Boldognak érezte magát a rászakadt anyai szerepben. Petike ragaszkodása, a felé irányuló leplezetlen és mérhetetlen szeretete bőségesen elegendő volt a számára. További részletek firtatását nem látta fontosnak.
A házasságukat, melyet a megismerkedésük után szűk egy évvel kötöttek, bárkinek is beszélt róla, felhőtlennek nevezte. Apróbb vitáik, kisebb gondjaik persze nekik is akadtak egyszer-egyszer, de ez melyik másik kapcsolatban nem fordul elő néha-néha? Komolyabban mindezidáig talán csak egyszer kaptak össze. Tavaly nyáron egy távolabbi barátjuk esküvőjén Ernő többet ivott kettőnél és a mulatság jelentős része alatt oda nem illő módon, Editet figyelmen kívül hagyva, a kelleténél többet foglalkozott egy partner nélkül érkező fiatal lánnyal. Másnap persze szabadkozott, hol nem is emlékezett teljesen tisztán a történtekre, hol a meggondolatlanul elfogyasztott alkohol mennyiségére hivatkozott. Bocsánatért esedezett, és fogadkozott. Edit mélyen sértve érezte magát, napokig dúlt-fúlt, végül mégis megbocsátott, mindamellett, hogy határozottan kijelentette, e téren Ernőnek nincs több dobása. Akkor Ernő valami olyasfélét mondott, hogy esze ágában sincs, nem volt és biztos benne, nem is lesz, félrelépni. Ha mégis, hát vigyen el az ördög erről a földről, tette még hozzá, mikor már látta a felesége szemében az enyhülést jelentő mosolyok első jeleit.
Most, hogy mindezt felidézte, mérhetetlen harag lobbant lángra benne. A legszívesebben tört, zúzott volna, de fegyelmezte magát, s így végül Ernő telefonját sem hajította ki az ablakon, pedig már éppen arra készült. Vett egy mély levegőt, vizet töltött magának s miközben ivott. támadt egy ötlete.
Nem tartott sokáig rátalálnia Klári számára a férje telefonjában. Bepötyögte azt a saját mobiljába, majd félre tette azt. Kezébe vette Ernőjét és folytatta a félbeszakadt beszélgetést: „Itt vagyok, ne haragudj, nem tudtam írni, végig mellettem volt, nem sikerült szabadulni.” „ Annyira megijesztettél, nem tudtam, mi van, de nem mertelek hívni. Valahogy szólhattál volna! – jött szinte azonnal a válasz”. „Nem volt rá lehetőségem, hidd el, halálosan komolyan mondom – írta Edit, - de nemsokára mindenért kárpótollak, megígérem. Van egy jó, meg egy kevésbé jó hírem”. „ A rosszból mára elegem van, mondd a jót – vágta rá Klári”. „Innentől kezdve bármikor találkozhatunk!”. „De akkor mi a rossz… Várj, hívnak…”.
- Szia, Klári! Edit vagyok, Ernő felesége. Mondom a rossz hírt. István kórház, belgyógyászat, intenzív. Ott találod meg őt. Mától kezdve egészen a tiéd. Siess, már nagyon várja a délutánt. Sok boldogságot kívánok nektek!
Esélyt sem adva Klárinak arra, hogy bármit is válaszolhasson, Edit megszakította a hívást, majd a készüléket hanyagul az asztalra ejtette. A fürdőszobában hideg vízzel megmosta az arcát, s azután hosszú perceken keresztül csak állt mozdulatlanul a tükör előtt. „ Hát akkor fejezzük be – mondta ki hangosan, és nekilátott rendbe szedni magát.”
|
Nyitólap
-
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
