Annak idején, vagy jó tíz évvel ezelőtt, T Józsi barátunk megmondta nekünk egy beszélgetés alkalmával, hogy innentől kezdve egyre nehezebb, sötétebb időszakok jönnek, amelyek még keményebb kihívások elé állítanak bennünket, mint az eddigiek voltak. Hitetlenkedve hallgattuk, hiszen az adott idő sem volt éppen egyszerű a magunkfajta számára, amelyben épp akkor éltünk. Mai fejjel, több mint tíz év történéseivel, tapasztalataival a hátam mögött, már pontosan tudom, hogy igaza volt. Nincsen az a rutin és tapasztalat, amely elegendő lenne ebben az életben, ha nincsen velünk az Úristen különös, megtartó, jóra vivő kegyelme.

Azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb adomány az életben, amikor az ember magára ismervén át tudja lépni az árnyékát. A hétköznapok kényszerein túltekintve meglátja azt az utat, amelyen járnia kell. Felemeli a fejét, s az eddig földre szegezett tekintetét az ég felé fordítva meglátja az egyetlen esélyt, amelyre innentől kezdve fel kell tennie az életét. Ez a pillanat a mi számunkra 2018-ban érkezett el.

Akik közelről ismertek, azok jól tudták, hogy régóta írunk, s újságokban itt-ott, s az AKIK antológiában már jelentek meg verseink. A Börzsönyi Helikon, s az Aranylant hasábjain is jelen voltunk az írásainkkal. András barátom, már a 2011-es verses bizonyságtétel idején mondta nekem, hogy lassan már kötetet érdemelnének ezek az alkotások. Kicsit elfogult volt velem, de azért jól estek bíztató szavai.  Vágytam rá titkon, úton voltam felé, de még nem álltam készen, semmilyen szinten. Az akkori időszak jórészt indulatvezérelt írásai nem ütötték meg azt a színvonalat, amely ma már jogos elvárás velünk szemben. Talán jobb is, hogy nem kerültek bele egy elsietett kötetbe.  Őrzöm őket a gépen, mert emlékeztetnek mindig, hogy honnan is indultunk.

2018 első felében is folytatódott az a szakadatlan túlélőharc, amely az előző évben kezdődött, amikor talán kissé elsietve a dolgot, eljöttem az egyetemről. Beláttam a tévedésem, s minden lehetséges módon, volt kollégáim segítségével is, megpróbáltam újra feljutni az anyahajóra, de már nem sikerült. Maradt a hányódó tutaj, a kis magyar valóság viharos vizein, s nagyon kellett kapaszkodnunk a Babával, hogy valahogyan „el ne sodortassunk”. Isteni csoda volt, ma már látom, hogy oly rendhagyóan nehéz körülmények között ez mégis sikerült.

Sokszor kellett kényszerből olyan munkákat elvállalnom, amelyeknek, régebben a közelébe sem mentem volna. Számtalan kínos, sokszor megalázó helyzettel kellett szembesülnünk, amelyek a maradék reménységtől is igyekeztek megfosztani bennünket. Máról holnapra éltünk, nem voltak tartalékaink, és sokat nélkülöztünk. Nagyon sokszor kellett a kemény maghoz fordulni kisebb, nagyobb kölcsönökért, hogy egyáltalán enni tudjunk. Elmondhatatlanul nehéz folyton kérni, és elfogadni. Beérni azzal, amit a másik, a végén már csak szánalomból odavet eléd, hogy végre megszabaduljon tőled. Amikor már nem tudsz a másik emberrel normálisan beszélni, mert fojtogat a nyomorod, s csak arra tudsz gondolni, hogy mennyi pénzt kellene kérned tőle.

 Semmi sem teszi jobban próbára az ember önbecsülését, mint amikor végső morális erőtartalékainak bevetésével igyekszik megőrizni az emberi méltóságát. Amikor olyan távolinak látszik az út, amelyen járnia kéne, s a feladat, amiért itt van a világon, s helyette senki más nem végezheti el. Amikor már nincs hova hátrálni, s a hátat a falnak vetve előre kell lendülni, áttörni a másik oldalra. Ez a pillanat a számunkra, egy, júniusi eleji napon érkezett el, amikor meglátogattam András barátomat. A zsebemben volt a cserélhető adathordozó, amelyre összeválogattam néhány verset, hogy esetleg eljuttassa a kiadónak, a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesületnek, amelynek elnökségi tagja volt. Ám mindez csak ürügy volt, ahhoz, hogy látogatásom valódi célját leplezze. Szégyenszemre ismét kölcsönkérni mentem…

Amikor kijött a kapuba, s érdeklődött, hogy mi járatban vagyok, valami bekattant, mintha egy kapcsolót felkapcsoltak volna a fejemben. Akkor léptem át a Rubicont, és a saját nyomorult árnyékomat. Átadtam az adathordozót, s megkértem Andrást, hogy nézze át az anyagot, s ha megfelelő küldje el a kiadónak, hátha lehet belőle valami, s nem kértem egy fillért sem kölcsön. Azt a napot másokkal, másképp oldottuk meg. Felemeltük a fejünket, és felnéztünk az égre.

Hazaérve elmondtam Babának, hogy mit intéztem Andrással. Nem szólt semmit, csak mosolyogva bólintott, s ebből tudtam, hogy helyesen jártam el. Ő mindvégig tudta, hogy mi a dolgom, s hogy a kapott talentumot nem ássuk el a földbe, hanem élünk vele. Hitt bennem, s hitt nagyon sokszor helyettem is, bíztatott, amikor csüggedtem, csillapított, amikor idegeskedtem mindenen. Soha nem engedte el a kezem, nem hagyott magamra, sohasem gondolt magára, nem beszélt a saját bajairól, rám figyelt állandóan, mert szeretett, úgy, hogy nekem arról fogalmam sem volt. Tőle tanultam meg, hogy négy váll mindig több mint kettő, s ez olyan alapigazság, amelyet minden sorskereszt hordozónak tudnia kell…

Nagyon kemény nyár következett. Mintha minden eddigi gond, baj és nehézség csupán halvány előjátéka lett volna mindannak, ami ezután következett. Ennek első jele az a hivatalos levél volt, amelyet a hivataltól kaptam. Közölték velem, hogy igazoljak 30 napos önkéntes munkát, mert közeledik Aktív korúak évfordulója, s ennek hiányában elveszítem a támogatást. Ez nem olyan segély volt, ugyanis amit határozatlan időre ad a hivatal, hanem évenként ellenőrzi, s újítja meg. Ehhez kell a 30 napos igazolás. Ismét fel volt adva a lecke. Hirtelen ötlettől vezérelve elmentem a Könyvtárba és elmondtam problémámat Á. Katának az intézmény vezetőjének és a segítségét kértem. Éppen jókor érkeztem, mert éves leltárra készültek és szükség volt a segítő kezekre. Lepapíroztuk a dolgot, s elkezdhettem a munkát, amely végre nekem való, testhez álló feladat volt. Szívesen és nagy lelkesedéssel csináltam, annak ellenére, hogy több ezer kötetet kellett átnézni és felvinni a könyvtár számítógépes rendszerébe. Gyorsan és hasznosan telt el így a június, s ráadásul jó barátok között voltam. A Hivatal is elfogadta a papírokat, s megmaradt ez a legalább jelképes erejű támogatás.

Mivel az önkéntes munka után nem járt jövedelem, továbbra is alkalmi munkák után kellett néznem, hogy valahogyan életben maradjunk. Így érkezett az a július, amely a legsűrűbb, s kegyetlenül nehéz hónap lett. Pedig nem indult rosszul. Az Önkormányzat jóvoltából ingyenes ebédet kaptunk a Családsegítőtől, s ez nagyon komoly segítség volt nekünk abban a helyzetben. Incze Mózes barátom is megkeresett, munkát s korrekt fizetést ajánlva a műteremlakásának építésénél, amelyet örömmel fogadtam el. Baba is örült ennek a lehetőségnek, akárcsak a könyvtárinak, mert tudta, hogy jó helyen vagyok. Mózesünket jól ismerte és szerette, hiszen azelőtt gyakori vendég volt nálunk. A könyvtáram becses darabjai közé tartozik az a két nekünk dedikált kötet, amelyeket annak idején személyesen hozott el.  Az első a 2015-ben megjelent, a nevét viselő, addigi munkásságát összefoglaló reproduktív könyv. A második, a 2018-ban napvilágot látott, csodálatos nyomdai kivitelezésű kötet, a Szent János Apostolnak Mennyei Jelenésekről Való Könyve, Károli Gáspár fordításában, amelyhez zseniális illusztráció sorozatot készített.

Akkoriban is olyan fülledt és forró volt a július, mint mostanában, s ráadásul valami furcsa járvány söpört végig a környéken, elsősorban a macskákat és a kutyákat tizedelve meg. Nekünk a Vaci mellett, még három anya cicánk is volt szépszámú kölyökkel, akik sajnos nem érték meg a felnőttkort. Egy hétig csak temettem a kertben. A felnőtteket nem támadta meg a kór, mind a négyen túlélték. A teljesség kedvéért ugyanis elmondanám, hogy az öreg kutyám és macskák jóban voltak, s a meleg nyári estéken együtt is aludtak a bokor hűvösében. Valami volt a levegőben, valami sötéten nyugtalanító, baljóslatú érzés, valami ismeretlen gonosz erő. Ennek ellenére tettük a dolgunkat. Folyt az építkezés Mózes barátomnál, s egyelőre úgy tűnt, hogy hosszabb időre megoldódnak a legalapvetőbb gondjaink. De amint az ilyenkor lenni szokott, olyasmi történt, ami megváltoztatta a dolgok menetét.

Egy hétköznap délután négy órakor, a műszak vége felé Mózes barátom megkért, hogy az udvar közepén heverő T vasat fordítsuk arrébb, hogy másnap a teherautó be tudjon állni az udvarra. Erre a műveletre hárman vállalkoztunk, egy-egy darab deszkát téve a súlyos vas alá. Mi ketten elől Mózes édesapjával, ő pedig hátul emelte meg óvatosan, de mivel a vas az élén állt, s nem a lapján,- ahogyan kellett volna-, megbillent, s átfordult a bal kezemen. Elengedni nem mertem, mert akkor lerántja Mózes bácsit, így a vas átfordult a kezemen, mielőtt letettük a földre. Barátom látta, hogy nagy baj, mert bal kezem hüvelykujja percek alatt cipóra dagadt.

Azonnal kocsiba ültünk, s átmentünk a Gödöllői Tormay Károly Rendelőintézet sebészetére. Az ottani orvos habozás nélkül írt egy beutalót az Uzsoki utcai kórházba, miután megnézte a kezemet, s közben elmondtuk a baleset körülményeit. Gyorsan hazajöttünk, s szegény Babának csak úgy kutyafuttában elmondtuk, hogy mi történt, magamhoz vettem az irataimat, s azonnal indultunk Pestre. Az Uzsoki ambulanciáján készült röntgenfelvételen látható volt, hogy a vas tőből leszakította a bal kezem hüvelykujját, amit csak az inak és a bőr tartott. Akkor már tudtam, hogy nem megyek haza. Azonnal osztályra kerültem, mert 24 órán belül műteni kellett a kezemet, hogy megmentsék az ujjamat. Mózesünket megkértem, hogy menjen haza, s Julcsival pakoljanak be néhány holmit a hátizsákomba, amire szükség lehet, s hozza be nekem. Tanult barátom így aznap kétszer fordult, Isaszeg és Pest között.

Mivel magas vérnyomással küzdöttem, a kórházban az orvosoknak a legelső dolguk volt, hogy levigyék a vérnyomásomat minél gyorsabban 160 alá, mert különben nem lehet megoperálni. Versenyt futottunk az idővel, rengeteg vérnyomáscsökkentőt kaptam, de az átélt izgalmak miatt, nem sikerült a kívánt értékre levinni a vérnyomásomat. A 20. órában a sebész orvos úgy döntött, hogy nem várunk tovább, s betoltak műtőbe. Itt még arra emlékszem, hogy beszéltem a fiatal altatóorvossal, majd maszkot tettek rám, s a többi már kiesett. Néhány óra múlva az osztályon tértem magamhoz bekötött kézzel, az ujjam a helyén volt…

Amikor baleset ér bennünket, olyan esemény történik, amely megváltoztatja életünk addigi menetét, s újra kell gondolnunk mindent magunkban és magunk körül. A régi módon már nem lehet tenni a dolgunkat, új irányokat, más utakat kell keresnünk a továbblépéshez, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Úgy tapasztaltuk a Babával, hogy ez nem más, mint az Úristen megállító parancsa, amely általában mindig akkor érkezik, amikor túlpörgetjük az életünket, s nem figyelünk a belső hang, a lélek szavára. Amikor túlértékeljük a külvilág kényszerítő erőit, s akár erőnkön felül, s jó érzésünk ellenére is igyekszünk neki megfelelni. A balesetem egy ilyen parancs volt, s nem az első…

Amíg egy hétig a kórházban voltam, itthon Mózes barátom figyelt Julcsira, segített neki az ebédet elhozni a Családsegítőből, s ezen túlmenően is gondja volt rá. Amikor hazajöttem minden és mindenki rendben volt, nem történt semmi baj, egyelőre... Ám az a járvány, ami korábban a macskákat tizedelte még nem múlt el. Egy este szél kerekedett, de azért kellemes meleg volt, s Vacika szokásához híven kinn aludt az udvaron a gödrében, amit a bokor alatt ásott magának.  A teljesség kedvéért elmondanám, hogy 12 éves kora ellenére, jó fizikai állapotban, kitűnő kondícióban volt, s Babánk gondoskodása révén meg is hízott egy kicsit. Másnap reggel hiába kerestem a kutyát a szokott helyén, nem volt ott. Hosszas hívogatásra vánszorgott csak elő a kert végéből egy bokor alól,- csont soványan. A mai napig rejtély a számomra, hogy mi történhetett vele azon az éjszakán. Az orvos kijött s megnézte, s megállapította, hogy már menthetetlen, s nem sok ideje van hátra, de nem altattuk el. A lábam mellett, a simogató kezem alatt ment el örökre… A kertben temettük el a Babával. Az egyetlen kutyám, akinek ott jelölt nyughelye van.

A nehéz idők folytatódtak. A következő napokban átbeszéltük a dolgokat a Babával, s egy dolog világos volt, nevezetesen az, hogy a kezemnek rendbe kell jönni, ez az első, a legfontosabb. Másodjára, mivel Mózesnél így nem dolgozhatok tovább, más munkát kell keresnem, amit akár fél kézzel is el tudok végezni, mert pénzt kell keresni. Egy ilyen beszélgetés alkalmával látogatott meg minket Zoli barátom, aki javasolta, hogy hívjam fel egy ismerősét H Józsit, aki őrzésvédelemmel foglalkozik, hátha tud segíteni.

Mivel túl sok egyéb lehetőség nem volt, felvettem a kapcsolatot vele. Megértette a helyzetünket, s ajánlott egy lehetőséget, amit elfogadtam. Így kerültem egy cég Kistarcsai telephelyére, ahol éjjeliőr lettem. A műszakom délután négytől másnap reggel hatig tartott, s a telephelyen tárolt munkagépekre kellett vigyáznom, meg leginkább magamra, mert ez egy nem hivatalos munkahely volt. Minden másnap kellett szolgálatba járnom, s közben barátkoznom ezzel a feladattal, amellyel most találkoztam először. Baba is elfogadta ezt az új helyzetet, mert életben kellett maradnunk valahogy, akármilyen rendhagyó körülmények között is. Ez volt az első olyan időszak, amikor éjjelente nem voltam itthon vele, de azért nem volt egyedül, mert a cicák őrizték az öreg házban, lelkes lények a lélekmenedékben. A ház vigyázott rájuk, s házra pedig az Úristen különös kegyelme. Ezért nem is történt soha semmi baj.

Szeptember elején felhívott az András, s legnagyobb meglepetésemre közölte, hogy a kiadó elfogadta a nyáron leadott kötetanyagot, amelynek szívesen vállalja a szerkesztését. Ámultam hallgattam a nem várt jó híreket, melyeknek még nem volt vége. A kiadónak nem kell pályáztatni az anyagot, mert András vállalkozó barátja, akit felkért, örömmel támogatja anyagilag a kötet mielőbbi megjelenését. Mózesünkkel is beszélt, aki vállalta, hogy arcot ad könyvnek. A nyomdai vonal is rendben volt, s a néhai híres tipográfus, Németh Csongor neve garancia volt a tökéletes szakmai kivitelezésre.  Mire felriadtam, András mindent elrendezett, leszervezett, eligazított, útjára indított, s búcsúzóul még annyit mondott, hogy reménye szerint még abban évben megjelenhet a könyv. Tökéletes csillagállás volt. Zavartan, kissé dadogva köszöntem meg neki mindent. Még fel sem foghattam, és megváltozott minden egy szemvillanás alatt. Elindultunk azon az úton, amelyen ma is járunk, azon célok felé, amiket együtt tűztünk ki a Julcsival. Az alapirányok nem változtak…

Az őszi hónapok villámsebesen teltek. Bár dolgozni jártam, változatlanul küzdelmesek voltak a hétköznapok, de együtt voltunk, a cicáink is velünk voltak, s bizakodva vártuk a könyv megjelenését. Közeledett tél, fűteni kellett, s a szolgálatok miatt már az erdőbe is ritkábban jutottam ki, s a tüzelő beszerzése ismét neuralgikus pontja lett az életünknek. A barátaim, gimnáziumi osztálytársaim, ismerősök és ismeretlenek siettek hirtelen a segítségünkre. Ekkor, még a könyv megjelenése előtt érkezett Hanák Ede is egy csomagtartónyi fával, jó szóval, élelemmel, s kéretlenül egy kis pénzzel is. Ő volt András barátom bajtársa a Történelmi Vitézi Rend isaszegi alegységének a tagja, aki vállalkozóként megtámogatta kötetünk megjelenését. Aki András első szavára az ügyünk mellé állt, akárcsak a Kiadóm vezetője, Ruda Gábor, ismeretlenül is bizalmat szavazva nekünk. Akkor, ott a kapuban találkoztunk először Edével, amikor kimentünk elé a Babával, aki azonnal a szívébe zárta őt. Már az adventi időszakban jártunk.

Közeledett a Karácsony, s már advent utolsó hetében jártunk, december 17.-e volt, havas, hideg csütörtök este. Hátul a műhelyben fűrészeltem a fát, amikor kiszaladt értem Julcsi, úgy ahogy volt: egy szál pólóban, mackónadrágban, hajadonfőtt, mezítláb. papucsban, hogy megérkezett az András az elkészült kötetekkel. Siettünk befelé, nehogy megfázzon, de csodálatos módon semmi baja sem. Az előszobában, még kabátban ott állt András, aki egyenesen a nyomdából érkezett, hátizsákjában a szinte még meleg, frissen elkészült kötetekkel. Igaza volt Julcsinak, a csodák felettünk vannak. Ezt éreztük, amikor kézbe vehettük a Könyvet, amellyel tartoztunk az Úristennek, mint az édesanya, amikor karjába veszi elsőszülött gyermekét. András mosolyogva állt mellettünk, s csendesen jegyezte meg, hogy a kötet első hivatalos bemutatója 2019. február 18-án lesz, az Magyar Írószövetség Könyvtárában, a Szentélyben. Megrendülten köszöntük meg Andrásnak mind a ketten. Másnap, pénteken elmentem a Könyvtárba, hogy a köteles példányokat leadjam Á. Katának, az intézmény vezetőjének. Nem tagadom, hogy eufórikus állapotban voltam. Kata mosolyogva vette át könyveket, s tiszta szívből gratulált. Ha már ott voltam, megbeszéltük a városi bemutató időpontját is, amelyre 2019. március 8-án, pénteken, Julcsi születésnapján kerülne sor. Ember ennél többet nem kívánhat. Soli Deo Glória!

Ez volt a legcsodálatosabb közös Karácsonyunk Julcsival. Nem volt semmink, se fa, sem ajándékok, s az ünnepi étkeket is barátaink jóságának köszönhettük. Két régi karácsonyi képeslap előtt egy kicsi teamécses égett, de ott volt mellette a KÖNYV. Semmink se volt, de mindenünk meg volt, és nem kívántunk többet. Csöndes szóval köszöntük meg egymást az Úristennek, aki megadta nekünk, hogy még együtt érhettük meg azt a pillanatot, amikor megértettük az ünnep lényegét, a feltétel nélküli szeretet misztériumát.           

Az ünnepi időszakban otthon lehettem Babával. H. Józsi nem osztott be szolgálatba szilveszterkor sem, s együtt búcsúztattuk otthon az ó évet, bizakodó reménységgel várva az újesztendőt. Mind a ketten éreztük, hogy fordulat előtt áll az életünk, s hogy a kötet megjelenésével új korszak következik, s a nehéz súlyos időszak lassan véget ér. Jó érzéssel töltött el bennünket ez a tudat, reménység költözött a szívünkbe. Sok év után először elterveztük, hogy milyen lesz az a pillanat, amikor ott leszünk a könyvtári kötetbemutatón, ahol az első sorban ott ül majd Julcsi velem szemben, a születésnapján.

 Az ünnepek utáni szolgálatok sem estek nehezemre az újév első hetében. Megint jól indultak dolgok. Ede barátom felhívott hétfőn, hogy küld egy fuvar akác széldeszkát, hogy ne kelljen az erdőre mennem fáért. Szerda délután ért hozzánk a fa, pont, amikor szolgálatban voltam. Baba óránként kiment, hogy ellenőrizze megvan-e még, megpróbált egy két darabot bedobálni az udvarra, de hamar elfáradt. A legelsőt, amit átdobott a kerítésen, a mai napig őrzöm a műhelyben…. Másnap reggel, amikor hazaértem, a fa hiánytalanul meg volt, s Babánk mindent részletesen elmesélt. Gyorsan átöltöztem, s behordtam a kitűnő anyagot, amit Edénk küldött, s kimondhatatlan öröm töltött el bennünket, hogy most hosszú ideig nem kell kimennem az erdőre. Mindig is szerettem a fával dolgozni, még akkor is, ha volt is némi kockázata az erdei kanyaroknak. Babánk is gyakran megdicsért, amikor látta őket, hogy milyen szépen dolgozom a fával. Végre nem kellett elaprózni dolgot, s rendesen begyújthattunk mind a két kályhába, s mindjárt kellemesebb meleg volt a házban.

2019 januárjában szokatlanul hideg és kemény tél volt, sok hóval és kemény mínuszokkal. A hónap második hetében jártunk. Hétközi szolgálatba osztott be H. Józsi, így szombat, vasárnap otthon tudtam lenni Babával. Mindig sokat beszélgettünk, elsősorban barátainkról, szüleinkről, régiekről, s múltunk élő lüktetéssel vette körül az életünket. Mi úgy írtunk a gépen, hogy Julcsi ott ült mellettünk, s közben beszélgettünk. Ez valahogy így alakult ki és másként már el sem tudtam képzelni ezt a munkát. Az elkészült műveket mindig felolvastam neki, ő volt az első kritikusom, s véleménye pontos és helytálló volt. Így volt ez 13-án, vasárnap este is. Megfigyeltem beszélgetés közben, hogy a szeme már valahová messzire néz, lélekben máshol jár, de még nem sejtettem semmi rosszat…

Hétfőn, mint rendesen már az aznapi szolgálat jegyében indult a nap. Időben felkeltünk, s a reggeli kávé után kimentem a műhelybe fát vágni. Kihamuztam, begyújtottam és bekészítettem annyi tüzelőt, hogy Julcsinak másnap reggelig elég legyen. Gyorsan elrepült a délelőtt, s lassan készülődni kezdtem, átöltöztem, bepakoltam a táskát. Még volt egy kis időm az indulásig, ettünk egy pár falatot, s beszélgettünk. Baba mosolyogva csacsogott, ahogyan mindig is. Közeledett az indulás ideje. Vettem a sapkát, kabátot, zsákot a vállra, s megöleltem, megpusziltam és elindultam, de valahogyan lassabban, mint ahogyan szoktam. Az ajtóból visszafordultam, s még egyszer átöleltem, mintha csak éreztem volna, hogy ez lesz az utolsó ölelés…

Nyugtalan, mérhetetlenül hosszúnak tűnő szolgálat volt, mintha az éjszakának sohasem akart volna vége szakadni. Éjféltájban különös nyugtalanság vett rajtam erőt, iszonyatosan rossz érzésem volt, alig vártam, hogy megvirradjon végre. Úgy siettem haza, mint még soha, szerencsére minden jármű időben jött nem kellett várnom semmire. Valami megérzés hajtott, húzott, tolt hazafelé. Az utcában egy teremtett lélek sem volt, szokatlanul csöndes volt az a januári reggel. Kinyitottam a kaput, s bementem az udvarra, s automatikusan  lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét. Megint zárva volt, aminek nyitva kellett volna lenni. A kulcsommal kinyitottam az ajtót, s beköszöntem, ahogyan mindig tettem. Nem jött válasz. Mélységes csönd volt a házban, hideg némaság. Beléptem a kis szobába, ahol aludtunk. Baba az ágyon feküdt ruhástul, csukott szemmel, a keze maga mellett kinyújtva, s oly sima arccal, mint az angyalok. Saját nevelésű cicánk, Bübü a hasán feküdt, vigyázott arra, aki már elment…

Az mindig döbbenet, amikor valaki elmegy, megszokhatatlan, lehetetlen felkészülni rá, váratlanul ért engem is. Az igaz, hogy akkoriban sokat beszélgettünk a régiekről, s múltidéző beszélgetéseinknél, Baba tűnődő arccal, sokszor távolba néző szemmel pillantott rám. Már máshol jártak a gondolatai, közeledett a búcsú, amikor úgy érezte, hogy elengedheti kezem, mert már nem térek le az útról… Ma már értem. Addig volt velem, ameddig dolgunk volt egymással. De akkor nem tudtam, nem akartam ezt elfogadni.

Átrohantam az orvoshoz. Aznap reggel éppen az ő háziorvosa rendelt, aki annak idején nem hívott mentőt. Azonnal átjött, megvizsgálta Babát, megállapította, és rögzítette a tényeket, s értesítette, akit kellett. Elmondta, hogy valószínűleg, álmában érte a halál, nagyjából éjfél és hajnali két óra között, megállt a szíve. A doki szerint percek alatt lezajlott, nem szenvedett. Annyit tett még hozzá, hogyha itthon vagyok, akkor sem tehettem volna semmit, mindenképpen bekövetkezett volna. Orvosi értelemben biztos, hogy nem, de legalább vele lettem volna, s fogom a kezét, s utoljára megköszönöm, hogy szeretett, s elmondom, hogy mennyire szeretem… Ezt sokáig nem bocsátottam meg magamnak.

Az ilyenkor szokásos ügyintézések egy időre teljesen lefoglalták a gondolataimat, szinte hideg fejjel csináltam végig minden hivatali procedúrát. Mint fentebb említettem, az ilyesmire nem lehet felkészülni, semmilyen szinten, anyagilag sem. Tartalékaink nem voltak, honnan is lettek volna?! Ösztönösen cselekedtem. Barátainkat, Zolit, Edét, Andrást, s T. Józsit hívtam fel, akik azonnal a segítségünkre siettek, és így mindent sikerült elrendezni. Ebben komoly szerepet játszott az új református lelkész, G. Szabolcs, és a búcsúztatást szervező, intéző vállalkozó M. Gusztáv is, empatikus, segítőkész hozzáállásával.