2022. november 27. vasárnap,
Virgil napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Rekviem kilenc hangra
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

                                      (In memoriam Berecz Ilona)                            

1.

Tudod, Anya, nem alszom jól mostanában…
…végtelen gondok őrölnek, mint szorgalmas malom;
s ha olykor felriadtam dérszálkás, téli hajnalon,
csak fájdalom vagy bánat tiport forró homlokomon.
A láztól aztán messzire kóborolt a gyógyító álom,
csak függtem egy vékonyka, kék cérnaszálon,
s hittem: tán’ akad a földön nekem egy békés akol…
De tévedtem. Nincs. Anya - ez itt már maga a pokol!
Mióta elmentél, sok nap telt el, és még százszorannyi!
Ma már tudom, akkor kellett volna utánad rohanni:
maradj, ne menj, nélküled minden szürke félhomály!
...de sajnos én itt maradtam. S néma maradt a száj.
Csak tűrtem, vártam s fájtam - pedig élni nem muszáj.
[…]
Anya, ha elbukik végleg a létem, s megroppan tudatom,
tudd, nincs más menedékem - már harc nélkül feladom.
Próbáltam sokáig talpon maradni, bár jöttek a fagyok,
fáztam és féltem - de tudtam: egyedül fél világ vagyok…
…s hogy hiába ocsúdnék, számomra nincs már irgalom,
hogy e versem is csak egy picinyke karc a meddő szavakon.
Anya, nem alszom jól, nem is élek. Csak létezem vakon.


2.

Vagyok egy kósza, álmos, árva árnyék,
ki visszhangot keltett, de vissza sose tér,
s tán maradnék még, de intett Hádész:
fakó utamon cédrusfa és nárcisz-ág kísér.

Már nem tudok itt maradni, élni esengve,
s míg lépdelek felemás tavaszomba merülve,
halk zeneszó hallik, lágyan, finoman pengve:
ez a te emléked -, és a bánat karcsú hegedűje.


3.

Itt az utolsó levél, s egy elrejtett napló,
- sokszor a fiókból elő sem merem venni -,
az ismerős gyöngybetűk szépek, mind apró,
nem téveszthető össze vele semmi;
…de lásd, önző vagyok, s azt akarom hinni,
jó gyermeked voltam mindig, történhetett bármi.
Jaj, pedig dolgoznak lelkemben az ördögök -
(most épp’ zuhog odakint és mennydörög)
s attól félek ezen az eső-áztatta tavaszi estén,
hogy - amin akkor délben elindultál -, az ösvény,
előttem meddig marad még láthatatlanul?
Mire várjak? Vajon még az orgona is elvirul…?
Vagy arra, hogy kigyúljon zölden a bukszus,
és hűs lombok ejtsék ében, kényes árnyukat…?
Mit tegyek, mondd! Oly’ messze az augusztus,
s nekem nincsen már kelet – csak nyugat.
Kint már éled a perzsafa, pattan az ág, a hárs:
néha hátamat nekivetem a megújuló törzsnek,
így egy percig nincs előttem akadály, sem rács,
- így lenne jó. De a napok mindig összetörnek.
…mert nem tudok már lenni ennél erősebb,
s talán jobb lenne egy új világ - egy másik,
és ahogy a nyűgöket te is itt hagytad, legyőzted:
szabad leszek majd én is, semmi sem hiányzik…
[…]
Ma este a te régi ólomkeretes tükrödben
hirtelen megláttam magam fésülködés közben:
az arc, mi rám nézett ott, a sejtelmes sötétben,
a te arcmásod volt. Te voltál az, csak régen…
Két arc. Régóta és már örökre elválaszthatatlan,
de ugyanaz ismétlődik - cseppnyit más alakban;
s ott, akkor, ebben a döbbent pillanatban
egyszerre rám tört a létroppantó szomorúság:
mikor egy vékony, füstszín üvegkehely elpattan,
éreztem, láttam a pohár - és a magam zuhanását.
Ha nyújtózom, lépek vagy írok – ismerős mozdulás.
Minden, ami én vagyok, te vagy, tőled ered e tudás,
s ha erre gondolok, bennem béke van és nyugalom.
És most forró ujjaimat fáradt, égi kezedre kulcsolom.


4.

Felettünk ott fenn, a magasban, 
egy képzelt házban ver az óra lassan.
Magam vagyok, kínzottan és ébren,
lehet napfelkelte, dél vagy este: fájnak.
…egy kóbor lélek az éjben
alakot ad a cseppenő homálynak.


5.

Ma gyönyörű volt a szombat.
Messziről a szél
minden nyíló bokrot megszagolgat,
s bár a napsugár még fél,
de zöldellő fák közt tör keresztül:
pillantásom e ferde fények
hajrájába szédül,
és moccanatlan a perc bennem,
ahogy az éledő jegenyefák
- az út menti sírok mellett -
egyenesen menetelnek.

Az ég - akár a hellászi kékek -,
és ragyogott a budai vén hegy,
szél szökdös,
és a fák zöld-pihés karjaikat
emelik a messzeségbe.
Fölöttem sem felhő, sem folt,
csak fény, melyet a gyenge nap csiholt.
...csak állok a márványtábla előtt,
mennék, de vésett betűid visszahívnak,
s ennek a fojtogató, sűrűszemű kínnak
egyszerre minden tartóoszlopa ledőlt.
Ma gyönyörű és fájó volt a szombat.


6.

Eljegyzett a lázas reménytelenség,
és mint a pengeéles, fénylő esztergakés,
rám faragja súlyos jelképrendszerét.
S ha az este belenéz a másnapi világba,
keres, kutat utánad és utánam – hiába.
Nincs. Csak a mécses ellobbanó árnya.


7.

Ha most kérdeznél, így felelnék:
lelkem kisimítva - muszáj így lennie,
hogy ezeket a napokat kibírja,
úgy, mintha a holnap lenne
hátralévő életem első napja.
Ma már tudom, az a legszebb emlék,
amire csak a szív képes,
de nem bír visszaemlékezni az elméd,
- és az is csak annyit tudhat róla,
hogy boldog volt akkor az az óra.
Ezért kérik milliók: váljon hát valóra,
van, kinek sikerül, van, kit a düh hevít,
de mindenki gyűjtögetné édes perceit.
Ahogy én is tettem – de most hallgatunk,
már késő minden. Becsuktam ablakunk.
…állok vad zuhogók örvényei elé,
s mélybe hullok meggyötört-némán,
míg te mosolyogva lépdelsz fölfelé
- s felérsz –, a legszebb égi lajtorján.


8.

Hinni akarom: hallasz, és látsz minden éjjel,
még most is féltesz, óvsz, és rám visszanézel…
Bárcsak szólnál ünnepélyesen, akár egy misén,
kiálts rám, ints, korholj, szidj, vagy tudom is én!
Már az is elég, ha hozzám a két szemed beszél:
én látlak… Üzenj… Tudom, elhozza majd a szél.


9.

Tudod, Anya, nem alszom jól mostanában.
Ma reggel az új Nap régi szobád ablakába könyökölve
(hisz’ megérkezett, végre itt van a vágyott tavasz!)
nem enyhített zörgő szívemen, hogy bánatát kiöntse;
de nem sírok, ne félj, már ne bántson több panasz…
…a délelőttök még valahogy delejezik itt bent a lelket:
sokszor száguldok-futok ügyek után, akár egy parittya,
aki nem ismer, bennem akár csendes barátra is lelhet,
s csak kevesen tudják, az örömöt belül erős lakat tiltja…
A dél elcsordogál, az öröklét falában az idő nyit kaput;
olykor jönnek a gyerekek, két óra; mindenki fáradt, fut.
A napnyugta csendes, lomhán ég - és túl sok az idegen:
szomszéd csenget, busz tolat, tűröm bénultan, hidegen.
Este szörnyű. Alakod ekkor nagyon - jaj, olyan eleven!
A balkon, a széked, túl Svábhegy: ezer pici pötty odalenn.
Az éjszakáról nem beszélek. A ragadós csendet hallgatom.
Megreccsennek a fáradt, nehéz ajtók, tömör az éj nagyon.
…nem is tudom, miféle erők zuboghatnak ott a mélyben,
s mi kell, hogy reggelre az opál-fény mégis mind felérjen?
Mert elér kusza szövevényük, fojtott álmaimba ragadnak,
cipelem ólmos testüket, pedig nem kívántam magamnak.
Reménytelen minden… Zsigereimben ez kalapál, dobol,
s nem találok a szépülő tájban mást: Anya, ez itt a pokol.
Kérlek, segíts. Mostanában már itt nem alszom jól…

 

Budapest, 2010. március 26-31.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007