Úgy élj...

               (parafrázis Pilinszky János versére)

Ismersz jól, sohasem ártanék neked,           
én nem az vagyok, ki egyszer elfeled;
de néha félek, s az arcom tűzpiros:                          
hisz’ arra vágyom, ami nekem tilos.

Csak babrálok egy buta gondolattal:
(szánandó, ki ily’ beteg hangokat hall…)
mindez csak kósza ötlet, s majd elpereg -                 
ne félj! Tudhatod - sosem teszem meg...

De sokszor elgondolom: a ház összedől,
te benn alszol, omlik a fal, s jaj, megöl,
ám nem csak te, de mind odavesztek,                    
mert nincs kiút, nincs oltalmazó rejtek.

Egy napon titokban nyitnám a kaput,
figyelném a lépcsősort: az emeletre fut;
hosszasan elidőznék íróasztalodnál,                                      
ott a fénykép, de mintha ott se’ volnál,

megnézném jól azt a karosszéket,
mit ma úgy szeretsz - de akkor végleg
összeroppan, majd szilánkjaira hull,                              
- itt a nap, mikor minden bealkonyul...

Mert nem lesz már ház, s nem lesz szoba,
beszorít a tört cserép egy távoli sarokba,
félsz, menekülnél, de minden ajtó zárva,                                
nincs kegyelem. Beűz az omlás a házba.

...csak állnék ott lenn, ahol szabad a tér,
látnám, ahogy hull, morzsolódik a zsanér,
reccsen az ácskapocs, széthasad a keret,                           
zúdul a törmelék, s elborítja a teret…

Eddig én kínlódtam, most rajtad a sor,
te érzed azt a kínt, mit én számtalanszor.
Tudom, irigy voltam, elvakult, szerelmes,                      
akartalak; hiába. Te másé vagy, Kedves.

De mondhatok én bármit: tőlem ne félj,
hitvány hazugságot mondat velem az éj.
Lásd, amit átkozódom, ez is csak nekem fáj:                         
gyürkőzik bennem düh, szeretet, viszály.

Hogy elgondoltam elvesztésedet?
Ne higgy a szónak! Nem ez a te ítéleted.
A házad épül, lásd, nincs semmi veszély:                     
s ahogy nélkülem tervezted életed – úgy élj.

 

Pilinszky János – Ne félj


Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratnivaló inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
Hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

*