Nem volt talán,
s nem lesz több tánc oly élő,
oly önfeledt,
torzan szimmetrikus keringő:
Te voltál csak, meg én, s alant a felderengő
árnyékvilág - tört fényű bálterem,
léptünk vihart kavart a kerteken...
Tűz voltál - hittem -, égo,
sötét selyembe burkolt
álarcos,
égi bálkirálynő.

"Szállj hát velem" -
szóltál, s a szemhatáron
jel tűnt elő,
alvadt, szederjes ízű álom;
vörös karéjú hold kísért a kerteken.
Nem mozdulok; a bálra hirtelen
rőt fény borul - a mályvaszín mezőn
vonít a félelem. Feléd kapok,
beléd fogódzom -
de tested öl,
s a csókod porrá hull a nyelvemen...

Farkasverem,
vérízű ostya voltál -
bölcsőhalál;
pogány, beszenteletlen oltár;
lábadnál tíz bukott királyság népe szolgál:
"Démon, kolduskirálynő, átkok csillaga -
Krisztus keresztje-fosztott Golgota -
üdvözlégy Úrnőnk,
Salve -
adiuvo me nunc,
o Noctis Regina!"

Még egy mosoly,
aztán a végítélet.
Villámcsapás.
Lángok. Segítsetek, elégek!
Angyal kiált, nyüszítve féreg rág a testemen,
"Domine, non sum dignus..." - kezdem, "Istenem..."
A szörnyű Hold zenitbe ér, a fény ragyog,
a Föld az Égre felmered -
a láthatáron bűnbocsánatért
sikoltó, élő,
vonagló ember-feszületek...

De most a testem tőled elszakad,
a bálterem ledől, a vén falak leomlanak.
Kéz ír az égen, szél motoz,
a földeken halál arat:
szabad vagyok.
A Hold lehull, felzeng az éji boltozat,
élek -
az ősi tánc, az álom megszakad,
az éjszínu ruhák lefoszlanak
a városban, hol felkeltek a tornyok
ellenem,
hogy eltapossanak.