2022. december 9. péntek,
Natália napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A rab
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Nehezen, lassút és lassan lép,
pillantása hideg, mint úton a kavics,
fejében hang zörög, s ezer üvegcserép,
de a szavak szétroppannak: mind hamis.
Áll a konyhában, babrál a csapon,
nincsen itt maradása, az ajtón kilép,
- talán majd ott nem fáj ilyen nagyon -
de a Szigeten sem várhatja senki jövetelét...

Sóhajtása rést hasít a levegőbe,
remegő ujjai között a vizespohár
- az előszoba fehér falának ütődve -
szilánkká törik össze. Már minden kopár.
Kisétál a Margitszigetre, kínlódik nagyon,
újra ott ül a kopott, régi-sárga padon,
most olyan, akár egy ércszobor - szegény -,
koraesti mélabú serked ki ujjbegyén.
Ismeri jól az érzést. Ez itt maga a pokol.
Járt már itt, nem is egyszer, de annyiszor!
Mégis szereti, kijön ide. Akár századszor.

Lába elé fénycsóvákat dobál még a nap,
ahogy átszökik a kőrisfák lombjai alatt -
de hamarosan jön a kobaltkék est:
- a Duna vizére furcsa hieroglifákat fest -,
s a rab akkor maga is árnyékká válik,
de jól tudja, nem marad már itt sokáig.

Nézi a vizet: gyöngyporlású a hab… -
ezen elmélázik, cserepes ajkába harap,
s míg a tiszta ég a Szigetre térdepel,
a rab az emlékek édes ízéhez menekül,
majd betakarja a lenge, áttetsző lepel,
- de az elme újra s újra torz ikreket szül.

Némaságba pólyálja a gyötrelem,
aprókat lélegzik, szédül, majd feláll hirtelen:
park, padok, tömeg, és utak zöld ruhája,
tarka nyári színek, kármin és túlérett sárga,
mind itt kavarog – mint eddig is – mögötte,
és most is - mint eddig is – eltűnik örökre.
Hallgatózik, légy szárnya se’ rebben,
csak a jól ismert hangot hallja, egyre erősebben,
kertet lát, zöld gyepet, sok arany-venyigét,
(közben mormolja a betanult, szent igét)
és már hallja is a földöntúli neszt,
ahogy a cseppnyi fűszál mohón inni kezd:
a föld alatt nyüzsög a láthatatlan élet...
Ott lenn jó nagyon, ott mindenki remélhet.
S bár lent hangtalan a lét és egykedvűen fut:
hiába nem látni semmit - fájni még ott is tud.

És a rab üldögél a Szigeten - kedves tájék -,
mint tavaszi, csöndes napon a nagybeteg,
egyetlen társa az ottfelejtett árnyék,
mely a tölgyfa alatt vergődve szendereg.
A rabnak bűne van, terhét nyögi sok szekér,
de tudja, vágya tilos, lelke végsőkig kifosztva,
és panaszának csendes hangja messzire elér…
(a Szigeten fellobog az első neonfény bronza.)


Ám a rab hitvány és irigy. Elkövet százezer hibát,
fél s gyűlöl. Volt szeretve, ölelve – az emlék libeg…
...kezében szorongat egy vérszínű, hervadt dáliát,
és lassan rádöbben, vége. Már nem kell senkinek.


Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007