Máz ez az éj.

Toldi malomköve száll, sziszegve

suhog lefelé, s mire virradnánk, ki az kit eltalál?

Faltól falig hasadtan, hatvan felé araszol unokástól,

a volt barakklakó, hatvanas generáció. Az enyém.

Kettős kereszt, kettős árnyék, hétrét hajtott hátívek,

lázgörberedők, homlokon ránckaraván, s a reggeli személy

már áthaladt. Meglepetés már nem érhet, mi mindent

kezelt le már ez a nemzedék? S még nem kopik el

belőle a jóakarat. Naiv, gügyögő, gyerekes hite-fénye

nem oszlik máz-szagú éjbe, ordast kiáltani nem mer.

Nem hiszi el a szemének, minden tényt letagadna,

ne fájjon, ne marjon szemébe égszilánkja, ne érje

észak szeles éje, s az odakint rekedt gyereket

se féltse jobban bárki másnál, s ha már nincs véle,

hogy felnőttkorától levédje, legalább múlt-irha

bundája széle ragyogjon fehéren, fekete jelenére.

Lánc ez az éj.

Kőmíves Kelemenek köve hull apadó kutunkba,

s mint harang-ágyú, kondul odalentről a gyönge hiány.

Miként mondja imáit vasárnaponként, körmenetbe

metélve, áhítat-öltönyökbe töretve jellemet éppen

úgy, mint őrletett köveket, hány, az útfélre vetett,

s kardélre hányt, szép szavú költő- talányt rejtjelez

álma-lidérce? Ki tudatja véle, hogy ember-útjának

felét már tegnap elérte, s a partizán szelleme nem

kíséri tovább. Szólok azért, mert deres őszbe keveredhet

a szeptemberi nyár, s a kukoricatáblák barnuló csöndje

nem takar el tovább. Arcunk tükör a tájban, szikraszilánk.

2016-09-17-