Úton, útközben, útszélen, útfélen.
Nyakig fénysárban, álomékben,
szakadó rőzselángban, vallani készen.
Valami készülőben, Dániában, vagy éppen
itthon ülőben, eltépve, felszaggatva, s bevarrva
új napok szövétnekébe. Józan álmok éberségét
kijátszva tettre készen, emlékező délutánok
kereszttüzében, ajándék csöndek karjai közt
előkerülnek elveszettek, szavuk, nyomuk vesztettek.
Viharos esztendők utódnemzedékei idegenekké lettek.
s e toporgó csendben, búcsúsmenetben sorjáznak a képek,
s az alkonyi hullámverésben felhabzó szirének tetemét
veti partra a víz. Este hétkor ébred a nap, s kitart reggelig.
Meglelt helyedet megtarthatnád, végleges biztonságra
vágyva, lakatra zárnád magad után emlékkapuidat.
Bátorságod visszanyerve már az sem érdekelne,
hogy a világ cinkelt lapokkal játszik ellened,
s ha már annyi veszett bánat sem hajlított a jóra,
s támadóra hangolnak a hírek, s vészharsonaszóra
fegyvered-kezed ügyébe helyezed, te megválthatatlan
Káin ivadék, s levedled magadról az agymosott közönyt,
s tegnapra virradóra, ha majd tízet üt az óra, újra felkeresed
a nem emlegetett régi helyeket, színtereket.
Minden voltat újra ültet a holnap, s megtelik a kikötő.
Semmit sem akarsz már, fénysárban hajlanak az árnyak,
s fejfáid erdejében, úttalan utad rőzsefény-révbe ér.   

2016-2017