Piszkos kezét zsebébe rejtve állt ott,
nem szóltak hozzá, mégis válaszolt.
Arcán a sorsa tükröződni látszott,
s kopott kabátján foltot ért a folt.

A lába mellé vadgalambok szálltak,
a vak huzat hányt állottság szagot.
A fény a falra árnyakat dobált csak,
a lépcsőn minden mocskot otthagyott.

Az emberek túljutni úgy siettek,
félték amint az elmúlás fogan;
s partjára lépve más betonszigetnek,
az égnek hálát adtak boldogan.

A két kezét zsebében tartva dőlt el,
beszéltek hozzá, már nem válaszolt.
S miközben végleg megbékült a csönddel,
amit még látott: véres nyála volt.