Jaj, melyik bolond énekel háladalt,
Mikor alatta csak szikes, kikapart
A part? De mégis lábujja göröngyi
Úgy hidalják felül repedések ezernyi
Apró árkát, akár anyai öl
Az újbóli találkozás pillanatát,
Mikor idő és tér, miként öböl
A jelen partján torkolja önmagát.

Elgondolni képzeled magadban a végtelent,
Mint ha kenőkéssel vágnál száraz kenyeret, fent,
Acélos helyett, markolnád a vizek cseppjeit,
Palackba rekesztenéd a hegyek légvételeit,
Mert azt hinni véled, hogy nem feslik
Le rólad, mit nem neked szabott a szabadító.
Már akkor erényeid hímezte, mikor szik
Se volt még, öntudatod magvát szívvel tápláló.

Úgy hiszed, ostorod nem te fogod,
S kínozva, szégyenítve önhited sajnáltatod.
Hol van még menyegző ideje,
Mikor szíveddel hitvesül a mindenség veleje,
S az emberlét kelyhébe újbor tölthető?
Hol van még a jegygyűrű kezedről,
Mit holló hozott neked közeli messzeségből?
Fátyol mögött az igazság arca sejthető.

Könnyem Jánosé, örömből fakadó,
Cseppkövet építő, sóval édesítő, munkálkodó
Élet, melyben lassan, önzés, sietség nélkül
A föld az éghez repül, s az ég a földbe szenderül.
Nézd, kulcsnélküli lakással a hontalant!
Csak akkora a fájdalom fajtalansága,
Mekkora az emberben a földi árja
gondolat, hogy szépsége önmagától fogant.

Úgy szeresd a gyilkosod, mintha szívből ölne,
Mintha szerepét, vétkét, fájdalmát érted töltené be,
Miként a szeretet se hagyta el, miből élte vagyon,
S kincseit szétszórva, lényege immár közvagyon.
S ne hidd, hogy bankjaid kamatja gazdagít majd téged,
S hiteleidet más kárára felhalmozhatod,
Mert csakis most, a csend tárcájában tapasztalhatod,
S tallérjaid tovább adva gyarapítják a szépet.

2017.12.24. Badacsonytomaj