Julcsinak
Még
nyári pirosban lengenek a rózsák, karcsú
derekuk lendül a szélben szabadon sápadó
kertek ölén, míg testvéreikre már az
emlékezet adja rá színes, puha öltözetét.
A
néptelen utcán megálltunk a kutyámmal, s
velünk torpant meg az a pillanat is, mikor az
örvényben pörögve rőt-sárga levelek hajtottak
fejet a szeles örökkévalóságnak.
Csönd-október
csókolja az időt, és a füvek még
zölden sarjadva suttognak búcsúszavakat a
nyárnak, míg a közmunkások a hegyre mennek, hogy
utánunk semmi se maradjon rendezetlen.
Valami
kimondhatatlan bánat simul a vállamra, az örök mostban,
mindig ősz van, s a könnyen pergő nyár
csak néhány könnyelmű mozdulat, tervezetlen, befejezetlen,
hisz az őszbe siet el minden igyekezet.
Kéreg
kéregre hullik, s a kavargó por leszáll. Másra
gondoltunk, ám azért őrizzük magunkat híven,
s tisztuló képek után télben fénylik a múlt, élni
elég ez, s utam hozzád mindig hazatalál.
2020-10-28
![](https://scontent.fbud4-1.fna.fbcdn.net/v/t1.0-9/126889030_3824753100892690_2793645399883507003_o.jpg?_nc_cat=104&ccb=2&_nc_sid=730e14&_nc_ohc=27s9KofD6V4AX__DaAc&_nc_ht=scontent.fbud4-1.fna&oh=b8da5ba03e52bee40ed1202b9a815f8c&oe=5FE015DE) |